– TENORSZAXOFONOSOK V. - (Bebop tenorosok 2.)

A negyvenes évek derekán és második felében majdnem kikerülhetetlen volt a fiatal modernista szaxofonosok számára Charlie Parker hatása.

1) STAN GETZ Opus de Bop (1946)

Noha Parker altszaxofonos volt, de mint ahogy azt a zongorista Lennie Tristano mondta egy évtizeddel később, ha az improvizáció terén is érvényesülne a plágium törvénye, akkor Parker az előző tíz évben beperelhetett volna minden jazz-zenészt. A fiatal Stan Getz sem volt kivétel. Aki nem ismeri ezt a korai felvételét, az alig jönne rá, hogy őt hallja.

2) MILES DAVIS Little Willie leaps (1947)

Nem csak Parker, de Dexter Gordon hatása is evidens volt Getz játékában az előbbi felvételen. A következő tenorszaxofonos már odáig ment, hogy hangról hangra úgy hangzott, mint Parker, ami már csak azért sem meglepő, mert magát Parkert halljuk Miles Davis együttesében azon nem is ritka alkalmak egyikével, amikor saját altszaxofonja a zálogházban maradt.

 3)  BUD POWELL Bouncing with Bud (1949)

Parker hihetetlenül könnyedén bánt ezzel a nehezebb hangszerrel is, és a tenorosok számára is kijelölte az utat. Feltétlenül Parker ivadékként kezdte pályafutását a későbbi generáció meghatározó befolyású és stílusújító tenorszaxofonosa, Sonny Rollins is. Őt halljuk most a bebop iskola legvirtuózabb zongoristája, a néhai Bud Powell együttesében. Itt a frazír még eléggé parkeres, de a tónus már nagyon is Rollins sajátja.

4)  BUD POWELL 52^nd Street theme (1949)

Sonny Rollins és Bud Powell mellett a modern jazz olyan óriásai hallhatók ezen és a most következő felvételen, mint a trombitás Fats Navarro és a dobos Roy Haynes. Egyébként, aki Spotify-on keresné ezeket a számokat, Bud Powell neve alatt fogja megtalálni, hiszen ő volt az együttes vezetője.

5)  MILES DAVIS Compulsion (1953)

A következő felvétel négy évvel később készült, amikor újfent ott találjuk Parkert Miles Davis együttesében, sőt a mester itt is tenoron játszik. Egyébként két tenorszaxofon is hallható az együttesben, a második Sonny Rollinsé. Nem túl könnyű megkülönböztetni egymástól a két szaxofonos játékát, mert a fiatalabb zenész annyira nyilvánvalóan Parker jelenlétének hatása alá került. Az első tenor szólót Parker, a másodikat Rollins játssza.

<

6)  SONNY STITT Strike up the band (1950)

Egyáltalán nem érződött Parker játékán, hogy a stúdióba érve megivott egy fél üveg gint, és azon nyomban elaludt. Időbe tellett, míg magához térítették. Búcsúzóul még egy Parker ivadék. Érdekes eset volt Sonny Stitt, akiről nem utoljára hallunk ebben a sorozatban. Stitt eredetileg altszaxofonosnak indult, de annyira Parker hatása alá került, hogy az utóbbi jóformán trónörökösének tekintette. Egy idő után Stitt is ki akart kerülni a jazz óriás bűvköréből, és az első lépés ebben az irányban az volt, hogy tenorszaxofonra váltott, de azért Parker visszhangja még ebben a stádiumban is hallható.

(Folyt. köv.)