A Hegyvidéki muzsika szerzője előző könyvének címében hivatásos jazzrajongónak nevezte magát, de aki belelapoz újabb, 366 oldalas kötetébe, azonnal láthatja, hogy túlzott szerénységről van szó. Márton Attila a jazznek nemcsak szerelmese, hanem alighanem legszorgalmasabb magyarországi krónikása, aki nyolcvanadik életévén túl is fáradhatatlan energiával követi a történéseket. Nincs a főváros jazz­életének olyan eseménye, amelyik elkerülné a figyelmét; fesztiválokról, koncertekről épp úgy beszámol fórumain, a Demokrata, a Hegyvidék, a Gramofon és a magyarjazz.hu oldalain, mint a keze ügyébe kerülő magyar és külföldi lemezekről; és attól sem riad vissza, hogy a fellépések után interjúra kérje a művészeket.
Nem mindennapi az a nyitottság és érdeklődés, amivel választott tárgyához közelít. Több mint százéves története során a jazz a produktumok olyan gazdagságát hozta létre, hogy tíz emberélet sem lenne elegendő a megismeréséhez. Jóllehet a technika fejlődése ma már lehetővé teszi otthoni felvételek készítését és közvetlen, internetes forgalmazását, ebben a műfajban továbbra is születnek CD-k, amelyek eljutnak a hivatásos ítészekhez. Érkezzenek New Yorkból, Münchenből vagy Budapest bármely kerületéből, Márton Attilát mindig megtalálják, és annak recenzió a vége.

A Hegyvidéki muzsika abban különbözik korábbi gyűjteményes kötetétől, hogy nem szorítkozik a jazz műfajára. Szűkebb pátriája, a XII. kerület lakójaként Márton részletes tudósításokat közöl a Cziffra György-fesztiválról, és beválogatta a kötetbe a Tokody Ilona operaénekessel készített interjút. De szó esik a jazz vonzáskörébe eső társművészetekről is: portrék olvashatók Gyémánt László „jazzpiktorról”, Schwanner Endre fotóművészről, a Colosseum csoport kiállításáról, a film és a jazz kapcsolatáról is.
A könyv gerincét természetesen a jazz­ről szóló írások, koncertbeszámolók – köztük a szóban forgó kerület MOM kulturális központjában rendezett Get­Closer fesztiválokról írt értékelések –, megemlékezések, könyvrecenziók, lemezkritikák alkotják; utóbbiak a legnagyobb számban. Többnyire rövid, olykor nyúlfarknyi írások, ahogy a hely engedte. A terjedelmi kötöttségek nem adnak teret az elmélyült elemzésekre, de ez mit sem von le a könyv informatív értékéből: lapjairól az elmúlt négy év hazai és külföldi jazztermésének színes, változatos képe bontakozik ki. A szerző nem leplezi érintettségét, olykor elfogultságát: írásai inkább szeretetteljes méltatások, mintsem távolságtartó, hűvös kritikák. Tollát elsősorban a teljesítmény felmutatásának, kevésbé a szigorú ítéletalkotásnak az igénye vezeti. Teszi mindezt széles körű tájékozottsággal, az új jelenségek iránti fogékonysággal, gördülékeny, oldott stílusban.
A Hegyvidéki muzsika a jazzről szóló magyar szakirodalom újabb, figyelemre méltó darabja. Tartalmas, élvezetes krónika – nemcsak hivatásos olvasóknak. Gramofon Könyvek, 2020.

Másodközlés: Magyar Nemzet, 2020. november 3.

Fotó:  Irk Réka