FREDDIE HUBBARD: ON FIRE – LIVE FROM THE BLUE MOROCCO
Resonance (Most jelenik meg először, eredeti felvétel: 1967)

A legendás néhai trombitás, Freddie Hubbard eléggé megosztotta a közönséget és a kritikusokat egyaránt, amikor megélhetési okokból meglehetősen kommersz dolgokat kezdett játszani. Persze nem ő volt az egyetlen, aki úgy érezte, hogy erre kényszerült a 70-es évek zenei sivatagában. Azonban, ezen a most felfedezett és a legendás hangmérnök, Bernard Drayton által kifogástalan minőségben rögzített koncertfelvételen azt a Freddie Hubbardot halljuk, aki Bix Beiderbecke, Fats Navarro és Clifford Brown méltó jogutódja, aki Wayne Shorterrel együtt új életet lehelt az Art Blakey Jazz Messengersbe, akit sokan a trombita új királyaként tiszteltek a hatvanas években.

A bronxi Blue Morocco klubban saját zenekara élén halljuk, és nem is akárkikkel játszik. A szaxofonos Bennie Maupin, a zongorista a nagy Kenny Barron volt, bőgőn és dobon pedig Herbie Lewist, illetve Freddie Waitst hallhatjuk.

Annak ellenére, hogy ez egy kiváló felállás és zeneileg mindenki a helyén volt, Hubbard olyan kiváló formát fogott ki, mint amilyent talán egyetlen stúdiófelvételén sem. Annyira szárnyalt, hogy van, amikor az őt követő szólisták játéka – bármennyire jó, mégis kissé anti-klimaxként hat. Ez kiváltkép áll a perzselő, több mint 18 perces, Crisis című nyitószámra. Ritkán hallani trombitást, aki ilyen gördülékeny könnyedséggel fúj szaxofonosokat is megizzasztó részeket, s mindezt töretlen, sima, telt tónusban.

Az ezt követő Up Jumped Spring, Freddie Hubbard saját, egyik legismertebb szerzeménye egy könnyednek tűnő keringő, ami csak azért tűnik olyan könnyednek, mert Freddie játéka kelti azt a benyomást, hogy szinte az ujjából rázza ki. Az Echoes of Blue modern blues, melynek menetét meglehetősen lassítja a közepén Herbie Lewis bőgő szólója – noha amikor a trombita rázendít, akkor Lewis is nagyon a helyére kerül nagyszerű groove-os játékkal. Hubbard érdekes harmóniái nem csak Lewist, de Kenny Barront is módfelett inspirálják és a végére jóformán kortárs felfogásban hallhatjuk a bluest.

A True Colors/Breaking Point, címét tekintve, ha nem is szándékosan, de szerintem Bennie Maupint jellemzi, ő nyitja a szólók sorát és megmutatva igazi színeit, hirtelen megtáltosodik, pazar hangzuhatagokkal árasztja el a termet. A maga módján ezen a számon talán koherensebb is az őt követő Hubbardnél. Kenny Barronnak kis időbe telik, míg eléri a két fúvós intenzitását. Freddie Waits dobjátéka mindvégig kifogástalan, erőteljes, de ugyanakkor diszkrét, ami az ezen a számon hallható, remekbeszabott szólóját is jellemzi.

A régi jó, bevált jazz standard, a Bye-bye Blackbird tűzijátékszerű szólót hoz ki a trombitás zenekarvezetőből, amit az ő technikájával olyan könnyű lenne virtuóz darálással elintézni, csak hát Hubbard harmóniai és dallamérzéke ezt remekművé emeli. Érdekes módon Bennie Maupin ezt, mondhatni, cool felfogású, de nagyszerűen felépített szólóval ellenpontozza, ami ezzel együtt fenntartja az eredeti impulzust, és ebben oroszlánrésze volt Barron és Freddie Waits szakmai alázattól áthatott, de roppant hatásos kíséretének. Kenny Barron szólója lehiggasztja a tüzet, és onnan kezdve egy triót hallunk, amely az eredeti kompozíció harmóniai gyönyöreit hangsúlyozza.

A másik örökzöld, Gershwin Summertime-ja valóságos remekmű, tele finomságokkal mind ritmikai, mind pedig harmóniai szempontból. Nincs értelme sem a Bye-bye Blackbird-öt, sem pedig ezt Miles Davis emlékezetes feldolgozásaival összehasonlítani, hiszen technikailag, tónusukat és vérmérsékletüket illetően két teljesen különböző zenészről van szó, tehát csak ízlés kérdése, hogy ki melyikre rezonál.

A koncertet a már kislemezen is kiadott Breaking Point zárja, egy tüzes karibi calypso, amelyet akár Sonny Rollins is szerezhetett volna.

Összegezve, ez szerintem a legjobb Freddie Hubbard lemez, amit valaha hallottam. Vagy fogalmazzunk körültekintőbben, ezt tetszett nekem az életművéből a legjobban.

Freddie Hubbard – trombita
Benny Maupin – tenorszaxofon
Kenny Barron – zongora
Herbie Lewis – nagybőgő
Freddie Waits - dob