A mai rész főszereplője szinte valamennyi szempont szerint ebbe a sorozatba kívánkozik, hiszen tevékenysége fontos része a jazz fejlődésének, ő maga remek tehetség és nagyszerű személyiség volt, ráadásul én magam különösen kedvelem az előadásmódját és a hangját. A mai részben a kiváló énekesnő Sarah Vaughan 1954-ben készített és a nevével jelzett lemezéről van szó, amelyet először 1990-ben írt át a Verve lemezkiadó CD-re, majd 2000-ben adott ki teljesebb válogatásként.
Az eredetileg 1954 decemberében New Yorkban rögzített lemezen egészen kiváló tehetségekkel muzsikált együtt Sarah Vaughan. A trombitás a fiatalon elhunyt Clifford Brown, a fuvolista Herbie Mann, a tenorszaxofonos Paul Quinichette, zongorázik Jimmy Jones, bőgőzik Joe Benjamin, dobol Roy Haynes. Hangszerelő és zenekarvezető Ernie Wilkins. 
Elsőként a lemez első felvételét forgatjuk le, amely egyébként két változatban is rákerült a CD-re. Most az első változat hangzik el. A darab egy remek standard, sok énekes a műsorára tűzte már, a címe: „Lullaby of Birdland”.

Bár most nem az énekesnő portréját akarom bemutatni, fontosnak tartom, hogy néhány mondatban az életéről is beszéljek. Hiszen - úgy gondolom- teljesebbé teszi a lemezen hallható muzsika élvezetét, érthetőbbé a stílust és a kifejezésmódot, ha a művészről és környezetéről a szokásosnál kicsit többet tudunk.
Sarah Lois Vaughan 1924. március 27-én született Newarkban. Gyermekként kezdett zongorázni tanulni és természetesen énekelt a helyi templomi kórusban, ahol egyébként már tizenkét éves korában orgonista is lett.
Ő az egyike azon énekeseknek, akit a harlemi Apollo színházban amatőrök részére rendezett tehetségkutató versenyen fedeztek fel. Itt tűnt fel többek között Ella Fitzgerald és Thelonius Monk is. Most ismét a CD-ről ajánlok egy számot, amely az előzőhöz hasonlóan világhírű sztenderd és amelynek címe: „April in Paris”. Külön felhívom hallgatóim figyelmét arra a csodálatos, megejtő zenei beszélgetésre, melyet Sarah és a trombitás Clifford Brown produkál ezen az intim hangulatú felvételen.

Vaughan Ecksteinal 1945-ben lemezt is készített és ezeken a felvételeken a modern bebop kibontakozása már érezhető volt. Sarah Vaughan ismertsége és elismertsége gyorsan növekedett olyannyira, hogy 23 éves korában elhatározta, hogy saját nevével lép fel, azaz önálló zenekart szervezett. Az ötvenes években Sarah Vaughan tényleg a legjobb muzsikusokkal készített lemezeket. Többek között olyanokkal, mint Miles Davis, Canonball Adderley és egyik legnagyobb partnerével Count Basie-vel. Természetesen ebbe a sorba tartozik az ezen a lemezen hallható ragyogó tehetségű Clifford Brown is. Rövid, de jellemző szólót hallhatunk tőle a következő darabban. Mellette meggyőződhetünk a szaxofonos Quinichette és a fuvolás Herbie Mann tehetségéről is. A közepes tempójú számban érzékelhető Sarah Vaughan ritmusérzéke, remek frazírozása és kedves humora. A szám címe: „He’s My Guy”.

Sarah Vaughan hallhatóan nagyon jól érzi magát ebben a zenei közegben. Hangzása nyugodt és magabiztos, hangsúlyozása és ritmusa kiváló. Jó példának tartom különleges képességeinek bemutatására a „September Song” című felvételt. Csodálatos a belépés, a dallam variálása, a frazírozása és a ritmizálása. Íme a „September Song”.

Sarah Vaughannak egészen különleges hangszíne volt. Egyik méltató kritikusa Michael Ullman a következőket írta róla: „hangja - szándékoltan- egyszerre volt egy részeges matrózé és egy iskolás lányé.” Ezzel nyilvánvalóan Ullman azt a sokszínűséget akarta megvilágítani, amely Vaughant kiemelte nemcsak a kortárs énekesek, de az egész jazztörténet énekeseinek sorából. Éneklésében van egyfajta extravagáns virtuozitás, valami különös magabiztosság, ugyanakkor annak ellenére, hogy néha érces és kemény, valami egészen mély, szinte erotikusnak ható melegség. Karrierje elején még inkább a magasabb fekvésekben énekelt, később, mintha mélyült volna a hangja, inkább a középső regisztereket szerette. Mindamellett természetesen ekkor is széles terjedelmet énekelt ki és minden hangot nagy biztonsággal és nagyszerű dinamikával volt képes megszólaltatni. Ekkorra még vibrátókkal is gazdagította hangzását, amelyek különösen a lassú balladákban voltak nagyon hatásosak.
Most hallgassunk meg egy lassú darabot a CD-ről. Csodálatos, ahogyan a felvétel elején Vaughan kórust énekel a fúvósokkal, mintha egy énekkart hallanánk. A felvétel címe: „Jim”. 

Azt is érdemes megjegyezni, hogy bár gyakran - mint pl. ezen a lemezen is - kiváló, sztárnak számító muzsikusokkal énekelt, az ő jelenléte mindig meghatározó volt a dalokban. Erejét úgy tűnik a zenésztársak is elismerték, hiszen, egyetlen felvételén sem lehet érezni, hogy bármelyik muzsikus túl akarta volna játszani őt.
Óhatatlan, hogy egy ekkora nagyságot az ember ne hasonlítson valamelyik hasonlóan nagy zenei sztárhoz. Nekem Billy Holiday jut eszembe Vaughannal kapcsolatban, és meg kell állapítanom, hogy bár Holiday a jazzéneklés egyik legnagyobb csillaga volt, Vaughan bizonyos tekintetben felülmúlta őt. Míg Holiday előadásainak színvonala gyakran változó volt, addig Vaughan mindig nagyon koherensen alkalmazkodott a darab lírai tartalmához. Őt nagyon érdekelte az is, hogy miről szól a szöveg, hangját és előadásmódját ahhoz alakította és úgy választotta meg, hogy ki tudja fejezni a darab materiális közegét is.  
A következő szám akár példa is lehetne az elmondottakra. Kedves humorral korhol egy férfit, aki túl szép, de nem kedves. A szám címe: „You’re Not the Kind”.

Sarah Vaughan hangja elragadó volt, de vele is megesett, ami sok igazán tehetséges jazzmuzsikussal is, nevezetesen, hogy különböző okok miatt a könnyebb, talán inkább úgy mondom, hogy a könnyebben eladható műfajok világába tévedt. Ő is részese lett a lemezipari üzletnek, karrierjének egy bizonyos szakaszában rock and roll típusú felvételeket készített, melyek természetesen kelendőek voltak a piacon. Felfoghatjuk ezeket a zenei kirándulásokat úgy is, hogy ezekkel a felvételekkel bizonyította tehetségének sokszínűségét, de tény, hogy nem ezek a zenei anyagok miatt került Vaughan a jazz történetének arany lapjaira.
Sokkal inkább az olyanokért, amelyet a következőkben ajánlok. A darab a Gershwin testvérek szerzeménye, címe: „Emraceable You”. 

Ha eltekintünk a remek előadói tehetségétől, Vaughannak a hangja tónusa és hangkiterjedése alapján is a legjobbak között lenne a helye. Ritka az az énekes, aki hozzá hasonlóan ennyire expresszív tud lenni. Ez az album akár tananyag is lehetne az énekelni tanulók számára. Különösen figyelmet érdemel a csodálatosan fátyolos hang, amit a mélyebb fekvésekben produkál, az a bluesos töltés, amit szinte valamennyi darabjában hallhatunk.
Íme, ismét egy ballada, egy ragyogó énekes produkció. A felvétel címe: „I’m Glad There is You”.

Bár a trombitás Clifford Brow-ról már írtam, néhány mondatban megemlékezem a kísérő együttes többi muzsikusáról is. A hangszereléseket Ernie Wilkins készítette, aki Count Basie együttesében játszott tenorszaxofonosként. A fuvolás Herbie Mann kiválóan alkalmazkodott Vaughan hangszínéhez, nagyon jó partnernek bizonyult. A szaxofonos Quinichette legnagyobb dicsérete, hogy gyönyörű, vibrátó nélküli hangzását leginkább Lester Youngéhoz hasonlították. Ettől az ún. bélyegtől nem is tudott megszabadulni. Jimmy Jones 1947-ben lett Vaughan együttesének zongoristája. Ezt megelőzően kiváló partnerekkel muzsikált együtt, pl. Coleman Hawkins-szal, Ben Websterrel, valamint további Ellington zenekarbeli sztárral, mint Johnny Hodges-szel és Paul Gonzalvesszal. Roy Haynes a bebop korában az egyik legkeresettebb dobos volt. Mivel nagyszerűen alkalmazkodott minden stílushoz és minden muzsikushoz, a legkiválóbbak is társukká fogadták. Így játszott sok nagy kortárs zenésszel, többek között Charlie Parkerrel, Bud Powellel, Thelonius Monkkal, Miles Davis-szel és John Coltrannal.
Most egy közepes ritmusú darab következik a CD-ről, melyen szinte valamennyi közreműködő zenész szólóját hallhatjuk. A felvétel címe: „It’s Crazy”.

Sarah Vaughan neve eggyé forrt a jazzénekléssel, azt gondolom, nincs jazzrajongó, aki ne a legjobbak között tartaná számon ezt a nagy hangterjedelemmel, remek előadói képességekkel és gyönyörű hangszínnel rendelkező énekesnőt. A most bemutatott zenei anyaga remélem azokat is meggyőzte az imént elmondottak igazságáról, akik eddig nem sokat hallottak tőle, vagy esetleg nem a legigényesebb felvételei alapján ítélték meg. De ha csak annyit sikerült elérnem, hogy Önöknek egy kellemes zenével eltelt egy órát szereztem, már nem dolgoztam hiába.
Befejezésül a CD utolsó szám felvételének egy részletét ajánlok meghallgatásra, amely az elsőként bemutatott darab egy másik változata, címe: „Lullaby of Birdland”.