A jazz történetének első lemezre vágott felvétele, amelyet az Original Dixieland Jazz Band készített 1917. február 26-án New Yorkban a Victor lemeztársaságnál „Livery Stable Blues” címmel jelent meg.

Az Original Dixieland Jazz Band 2 CD-t magába foglaló album a zenekar 1917 és 1936 között kiadott lemezeinek válogatását tartalmazza.

Az Original Dixieland Jazz Band és vezetője az olasz-amerikai származású kornettjátékos, Nick LaRocca egy furcsa csalafinta trükkel vonult be a jazz történetébe. A tízes évek második felében ugyanis jazzt többnyire csak New Orleans és környékén játszottak, és kevés kivételtől eltekintve szinte kizárólag fekete muzsikusok. Furcsa paradoxon, hogy mindezek ellenére egy fehér zenekar készítette az első felvételt, New Yorkban. Talán éppen ennek a zenének a lokális ismertsége az oka annak, hogy ez a furcsaság megtörténhetett.

A zene, amit a New Yorkiak az Original Dixieland Jazz Band-től hallhattak a Reisenweber Café-ban izgalmas, újszerű, forró hangulatú, ritmusos és vidám volt.

1918-ban készült, az „At the Jazz Band Ball” című felvétel.

Azt is meg lehet érteni, hogy a zenekar által felvett lemezen hallható darabok hamarosan népszerűek lettek, hiszen voltaképpen populáris, élvezhető, könnyen megjegyezhető, táncra hívó muzsikáról volt szó. Ilyen például a „Tiger Rag” az eredeti előadásban.

Miközben New Orleans-ban és Chicágóban zseniális zenészek játszották a jazzt, ugyanakkor a köztudatba, mint a bűnös városok furcsa zenéje a jazz, az Original Dixieland Jazz Band nevével vonult be. Érdemes meghallgatni két felvételt ebből a bűnös időszakból. Az egyik a „Fidgety Feet”, a másik a „Sensation Rag”.

Az Original Dixieland Jazz Band jelentőségének és szerepének megítélésével kapcsolatban ma is sok egymásnak ellentmondó véleménnyel találkozhatunk. Érdemes talán elgondolkodni kicsit azon a tényen, hogy a tízes években szinte sehol és senki nem ismerte az eredeti New Orleans-i jazzt. Hogyan alakult volna a jazzmuzsika fejlődése, ha nem készíti el az Original Dixieland Jazz Band azt az ominózus lemezt, mikor és kik lettek volna az első ismert jazz zenészek, különös tekintettel arra, hogy abban a korban a déli feketék számára szinte elképzelhetetlen volt, hogy lemezfelvételi lehetőséghez jussanak. La Roccáék viszont megtették. Igaz, fantasztikus önreklámmal, de végül is megtörtént. La Rocca úgy hirdette együttesét, hogy ők csípős-borsos zenét játszanak dallamtalan harmóniákkal. 

Meghallgatásra érdemes a: „Margie” című felvétel.

A zenekar mai értelemben rövid ideig játszott együtt. 1916-ban álltak össze, 1917-ben készítették az első lemezt, és 1925-ben abbahagyták a zenélést.

A tárgyalt periódus egyik utolsó felvétele egy igazi New Orleans-i blues. A felvétel azért érdekes, mert kérdésessé teszi annak a szóbeszédnek az igazságát, hogy LaRocca nem szerette a fekete muzsikusokat. A darab szerzője ugyanis az a W. C. Handy, aki a korszak egyik legnépszerűbb fekete komponistája volt.  „St-Louis Blues”

A zenekar vitathatatlanul dicsőséges pályát futott be. Nem csodálható, hogy némi hallgatás után ismét összeálltak. Valószínű, hogy oka volt ennek egyfajta nosztalgia, talán a zenészeknek is hiányzott a népszerűség, talán némelyek üzleti sikert is láttak abban, hogy a zenekar ismét színre lépett. 1936-ban szerveztek nekik egy koncertkörutat, ami végül is mind zenei, mind üzleti szempontból szerény eredménnyel járt.

Pozitív változás érezhető az Original Dixieland Jazz Band 1917-ben és az 1936-ban készített felvételei között. A zenekar sokkal egységesebben szól, a hangszerelés modernebb, a zenészek hangszeres tudása is fejlettebb. Példaként érdemes meghallgatni egy olyan kompozíció két változatát, amelynek első felvétele 1918-ban, a második 1936-ban készült. A darab címe: „Clarinet Marmalade Blues”.

La Rocca mellett az együttes valamennyi muzsikusa fehér zenész volt. A trombonos az első együttesben Eddie Edwards, a másodikban Emile Christian, a klarinétos Larry Shields, majd Artie Seaberg, a szopránszaxofonos a második együttesben Don Parker volt, zongoristák a következő sorrendben váltották egymást: Henry W. Regas, J. Russel Robinson, majd Harry Vanicelli, a dobos Tony Sbarbaro volt. Közülük a legtöbb fejlődést Sbarbaro mutatta. A második együttes felvételein jól érezhető, hogy Sbarbaro kifejezetten modern dobolást produkált. Remekül ültette át az utcai rezes bandák ritmusát a kisegyüttes körülményei közé, miközben megtartotta az eredeti hangzást. Kiváló illusztráció Sbarbaro újszerű játékára az „Ostrich Walk” című felvétel.

Hiába volt a lelkesedés, hiába próbáltak meg az emberek nosztalgiájára apellálni, az ODJB sikerét a második periódusban már nem tudták megismételni. Próbálkozott ugyan a zenekar bizonyos swinges hangzást produkálni, de ekkor már ott volt Count Basie és Duke Ellington, majd a swing király Benny Goodman. Mellettük az Original Dixieland Jazz Band –ahogy mondani szokták- már nem rúgott labdába. Pedig LaRocca mindent megtett, hogy a zenekari hangzás korszerűnek tűnjön. Felmérte, hogy mire vevő a közönség és megpróbálta a korai swing stílusra jellemző hangszerelését alkalmazni. Hallgassuk meg az „Original Dixieland One-Step” című La Rocca kompozíciót és meggyőződhetünk arról, hogy az akarat megvolt.

A furcsa trükk, amellyel az ODJB voltaképpen világhírt szerzett magának és bevonult a jazz történetébe az volt, hogy La Rocca azt állította, ők a jazz megalkotói. Még ha ez így egészen biztosan nem is volt igaz, az tagadhatatlan, hogy a jazz sokat köszönhet az Original Dixieland Jazz Band-nek. Nem vitás, hogy a zenekar fontos állomása volt a jazz fejlődésének. Az Original Dixieland Jazz Band egy meghatározott stílust képviselt és ezt színvonalasan tette. Nem baj, hogy sok ember rajtuk keresztül találkozott először a jazz-zenével. Az már más kérdés, hogy La Rocca helyesen tette-e, hogy kisajátította magának a jazz keletkezését. Tudjuk azonban, hogy Jelly Roll Morton is ezt tette, igaz ő valóban zenei óriás volt.