A brit környezetvédők aznap megszállták London több stratégiai pontját, ezáltal tovább bénítva a főváros egyébként is, enyhén szólva, döcögő forgalmát. A 606-hoz sajnos igen közel eső Chelsea futball stadion pedig nem először és valószínűleg nem is utoljára újabb nemzetközi mérkőzéssel próbált keresztbe tenni aznap a magyar jazz megdicsőülésének. Egyszerűbben fogalmazva, a klubba vezető minden úton akár barikádokat is építhettek volna. Ennek megfelelően lekéstem a próbát. Nem mintha személyem hiányzott volna a zenészeknek, de engem mindig nagyon érdekelt a koncertekre való előkészület.  Mint kiderült, a próbát  eleve igen rövidre fogták, mert Gabi és Matyi zeneileg és emberileg is jól ismeri egymást és a ritmus szekciót, a Londonban nagyon hamar gyökeret vert, zongorista választotta személyes tapasztalatai alapján. A bőgős Adam King egyébként közel négy évvel ezelőtt Gabival is játszott egy BJC-606-os klubközi fesztiválon.  Matyi pedig nagy híve a dobos Steve Brownnak. Ezzel csak azt akartam jelezni, nem a zene minősége látszott a siker útjában állni, hanem a városi forgalom okán fenyegető közönséghiány.

Félelmeim nem hogy alaptalannak bizonyultak, de ilyen jó házat csütörtöki napon még nem láttam a 606-ban. Mielőtt még valaki arra gondolna, hogy hazafias felbuzdulásból odatódultak a Londonban manapság szép számban dolgozó és látogató honfitársak, szintén tévedne. Számításom szerint legfeljebb hét magyar ülhetett a nézőtéren.

De térjünk a lényegre.  Az együttes Dexter Gordon "Cheese Cake" c. opuszával nyitott középtempóban, ami Bolla Gabi temperamentumának megfelelően nem sokáig maradt középtempóban, mert Gabinak nem kell bemelegítés, azonnal begyújtott és jöttek a bollai hangzuhatagok. Csak Gabi esetében ez nem torzult egy pillanatra sem eszement kavarássá, mert még a nyaktörő sebesség mellett is minden hang a helyén volt és a téma harmóniáiból fakadó, roppant kreatív variációkat produkált. Matyi szólója ebben a tempóban is hozta azt a majdnem kompozíciószerű, de teljesen spontán dallamképzést, ami általában a játékát jellemzi. Adam King bőgőn ritka jól tartotta a ritmust, még szólóban is, ahol nagyon fantáziadús dolgokat művelt anélkül, hogy egy pillanatra is elvesztette volna a fonalat. Steve Brownt az előző este hallottam élőben először dobolni, amikor a szeptemberben majd a BJC-be látogató, csodálatos hangú énekesnőt, Sara Dowlingot kísérte hajszálpontos finomsággal és óriási szakmai alázattal. Gondolkodtam is, hogy fog majd érvényesülni az ilyen habitusú, visszafogott dobos abban a kőkemény hard bopos közegben, amelyben Bolla Gabi utazik. Történetesen remekelt. Roppant sokoldalú és melodikus indíttatású ütős, aki minden fordulatnál vette a lapot és azt is tudta, hogy neki mikor kell kezdeményezni. Nagyon nagy nyitás volt (a videó fellelhető a Harmónia Jazzműhely Facebook oldalán, hála Kádas P. Évának), amit nem sok zenekar próbál meg ilyen hőfokon.

A közönség sem maradt adósuk. Általában nálunk, a BJC-ben, de a 606-ban is a közönség az első szám közben és utána is még egy kicsit visszafogott, kóstolgatja az együttest, és inkább udvariasan tapsol. Nos, hát itt alapos kóstolót kapott, és már az első számot is alapos hujjogás fogadta.  Innen már nem emlékszem a sorrendre, mert őszintén szólva sikerült leöntenem valamivel a jegyzeteimet, amelyek a sötét nézőtér miatt egyébként is olvashatatlanra sikeredtek. De nem is a sorrend a lényeges, hanem az, ami az embernek az előadás után is a fejében marad. Például az a lélegzetelállítóan gyönyörű ballada, amit Gayer Matyi nagy példaképe, Kenny Barron tiszteletére szerzett. A kompozíciót, ha nem Matyi és nem most írta volna, nyugodtan nevezhetnénk standardnek vagy örökzöldnek, mert azon a szinten mozgott. Matyi rögtönzése mindvégig a szó leghétköznapibb értelmében is melodikus maradt, míg Gábor olyan lágy és gyönyörű tónust produkált, amitől az ember újfent számon kérhette volna tőle, hogy miért nem játszik több balladát.  A harmadik szám viszont örökké a fejemben marad, mert a kezdettől fogva atomrobbanásként hatott. Szerencsére  Kádas P. Éva lesen volt (ő volt az egyik magyar a hét közül), és talán az első taktus híján elkapta az egészet, fel is került élőben a harmóniás facebook oldalra.

Onnan ellenőrizhetitek, hogy mi köze az általam írottaknak a valósághoz. Kezdjük azzal, hogy Bolla Gabi első nagy példaképe Sonny Rollins volt (és talán maradt is), és a szóban forgó "Why Don't I" című szám az ő szerzeménye. Hatalmas téma, amire a Rollins által favorizált tematikus rögtönzéssel óriási logikus dallamlánc alkotható, ami Gabinak lételeme, hozta is a formáját, amitől mindenki beindult. Matyi akkora bebopot zongorázott, amilyet manapság ritkán hall az ember. Teljesen átfűtötte a szenvedély, ugyanabban a szellemben, mint Gabit, míg Steve Brown olyan kőkemény ritmikai alapot rakott le, hogy a velünk egy asztalnál ülő jamaikai származású hölgy meg is jegyezte, milyen kár, hogy erre senki nem áll fel táncolni. (Zárójelben mondom, hatvan évvel ezelőtt még megtették volna. Sőt, Rollins is örült volna neki.) Ez a perkusszívan melodikus kíséret aztán egy elképesztő dobszólóba torkollott.  Ezután Bolla Gabi még egyszer felvillantotta balladajátékának erényeit, amikor Mal Waldron szerzeményét, a "Soul Eyes"-t játszotta, ami Matyi érzékeny, gyönyörű zongorajátékának is óriási kibontakozási lehetőséget adott. Élt is vele. Nem szégyellem bevallani, eléggé párás lett ettől a szemem. A "Blues For Griff", Gabi szerzeménye tíz éve elhunyt nagy pályatársa, Johnny Griffin emlékére, akivel játszott is együtt a North Sea Fesztiválon, abszolút Bolla terepnek bizonyult, hiszen Griffin imádott féktelen sebességgel játszani és Gabi ebből a szempontból is méltó emléket állított neki. A közönség teljesen oda volt. Élénken él az emlékezetemben a második félidőből egy kifejezetten Thelonious Monk-i  fordulatokban bővelkedő szám, ahol Gayer Matyi leleményes és inventív megközelítése maximálisan érvényesült, Adam Kingtől egy minden szempontból dallamos, Steve Browntól pedig egy fantasztikus seprűs szólót hallhattunk. Ami számomra roppant érdekes volt az egész koncertből, az a kölcsönhatás a szaxofonos és a zongorista között. Kicsit a klasszikus Brubeck Quartet két nagy szólistájának viszonyát idézte, ahol Dave Brubeck áradó szenvedélye és romanticizmusa Paul Desmond cerebrális, cizelláltan finom stílusával párosult és ugyanakkor csodálatos kölcsönhatással voltak egymásra. Itt ugyanez történt fordított szereposztásban. A szenvedélyes virtuóz és zseniálisan ösztönös szaxofonos találkozott a kompozicionális pontossággal gondolkodó és rögtönző zongoristával, melynek következtében Gábor visszafogott a néha már csak zenészek vagy vájtfülűek által értékelhető röptékből, míg Matyi teljesen felszabadult, sőt saját mércéjével mérve, mondhatni bevadult, ami nagyon jól állt neki. A két kiváló zenész közötti temperamentumbeli különbség és az ugyanakkor megnyilvánuló nyitottság és kölcsönös empátia produkálta  ezt a minden szempontból igényes, eredeti és művészi, de ugyanakkor a közönség számára is követhető és élvezetes muzsikát. Emellett hallhattunk még egy gyönyörű balladát, az eredetileg a 30-as években fogant "I Can't Get Started"-et, ahol megint csak számos nagy és megindító pillanatot élhettünk át. A koncert végén frenetikus jam sessionben lehetett részünk, amikor Bolla Gabi a pódiumra invitálta a Londonban élő magyar alt-szaxofonos Gyurcsó Tomit és a 606 tulajdonosát, az egyébként kiváló fuvolista Steve Rubiet. Ebben a felállásban közkívánatra két számot is játszottak, méltó fináléként minden idők egyik legjobban sikerült brit-magyar kooperációjához. Az egyiket, Monk örökérvényű "Straight, No Chaser"-jét Kádasné P. Éva szintén megörökítette a Harmónia Jazzműhely honlapja számára. Köszönjük neki és Dr. Kádas Tamásnak a fényképeket. Hatalmas estét zártak a fiúk.

A végeredmény: Bolla-Gayer Quartet - Chelsea FC  11:0.