A csodagyerek felnőtt, és 1956 után Amerikában próbálta kamatoztatni zenei tudását. Egyes ottani zenekarvezetők izgalmasnak és egzotikusnak érezhették a távoli Európából átszármazott fiatalember játékát, de az igazi tanulás csak most kezdődött Tommy számára. Felismerte ugyanis, hogy budapesti virtuozitása az amerikai jazzközegben csak ideig-óráig elegendő; ha hosszú távon a felszínen akar maradni, amerikai jazz-zenésszé kell válnia. Zenei anyanyelveként kell tudnia alkalmazni azt a halálpontos swinges lüktetést, amely az ottani nagy dobosokat, Shelly Manne-t vagy Buddy Richet megkülönbözteti a világ más pontjain élő követőiktől.

         A magyar muzsikus élt a lehetőséggel, hogy a legjobb iskolában – Amerikában – tanulhat jazzt. Néhány évvel később olyan tekintélyes jazzkritikusok, mint Leonard Feather, már úgy írtak koncertjeiről, mint más jelentős helyi zenekarvezetőkéiről. Tommy ismert és elismert tagja lett a West Coast jazz szcénának: azon kisszámú kulcsemberek egyike vált belőle, aki nemcsak a kottán igazodik ki azonnal, de az ütőhangszerek egész arzenálját képes aktivizálni, sőt, olyan hangszereken is képes szólózni, amelyek másoknál legfeljebb a ritmusszekció hangzásának alkalmi színezésére használatosak. Hogy milyen legyen az előadás, amit egy amerikaivá lett zenész nyújthat, az most megjelent Tommy Vig 2022: Jazz Jazz című albumának már fergeteges, finom Monk-allúziókkal megtűzdelt első számából (In Memory of Monk) kiderül: vibrafonszólója a nagyszerű Theodossi Stoikov és Szudy János kíséretével egyszerűen megunhatatlanul energikus és szellemes.

         Tommy először 1965-ben mutatkozott be lemezen. Ehhez az kellett, hogy ne csak előadóként, de komponistaként is megtalálja saját hangját az amerikai jazzközegben. Sikere maradéktalan volt: ezt jelezte, hogy 1968-ban a kor egyik legigényesebb nagyzenekar-vezetője, Stan Kenton is műsorára tűzte egyik darabját. Évekkel később, amikor már nem álltak munkakapcsolatban, Kenton úgy nyilatkozott: Tommy Vig a jövő egyik nagy jazzreménysége. A magyar muzsikus csak évtizedekkel később tudta meg, hogy Kenton milyen hízelgő véleményt formált róla.

         A jelen lemez kettős szempontból is leltár: egyrészt bemutatja a több számban a teljes ritmusszekciót pótló előadót különböző ütős és billentyűs hangszereken (Tommy játszotta és vette fel előre a ritmus-alapot minden egyes a lemezen hallható nagyzenekari felvétel alá: a bőgőt és a zongorát M1 Korgon, a dobot élőben: ez szigorúan megalapozta azt az amerikai swinget, amit megálmodott, és amely érzés („time”) így a lemezen hallható magyar muzsikusoknak – az első trombitás Hámori János remek vezetésével – rájátszásukkor egyértelmű, összefogott és amerikai lett). De legalább ugyanekkora súllyal van jelen az albumon a zeneszerző Vig is. Ismét csak egyetlen példát hozva: a CD leghosszabb és egyik legigényesebb darabja, az In Memory of Fats Waller sok mindent megmutat abból a zeneesztétikából, melynek jegyében Tommy máig alkot. Itt a swing (egy, a 20-30-as években fénykorát élő zongorista a szám címzettje) és a modern atonális gondolkodás olyan különleges összeházasítását hallhatjuk, amelynek kibontására a CD sokkal rövidebb kompozícióiban kevesebb idő marad. Tommy darabjának különleges hatása a hallgatóra talán főleg abban rejlik, hogy a kétféle, egymással gyakran feleselő zeneesztétikát, a hagyományos európait és a jazzből ismert amerikait saját, meglepően releváns elképzelései szerint ötvözi: a diatonikus skálát és annak feloldását, harmóniát és „diszharmonikus” elemeket, tonalitást és atonalitást stb. Olyan új kompozíciós megoldásokban leli örömét, melyek a hagyományos európai zenében zavaró, akár kakofón hangzásoknak minősülnének, nála azonban tökéletesen beleillenek a darab dinamikai ívébe. Hasonlóképp bánik a hangokkal is: míg Papp Mátyás harsonájának dirty soundjai talán döbbenetet keltenének egy európai hangversenyteremben, Tommy kompozíciója lelkesen befogadja és bátorítja azokat.

Az immár hosszú évek óta ismét Magyarországon élő, ma is aktívan komponáló zeneszerző/muzsikust új lemezéről kérdeztem.

1. Az új lemezek megjelenésekor szokásos klisészerű kérdések helyett kezdjük ezt az interjút a borító elemzésével. Az derül ki róla, hogy Vig Tamás, vagy ahogy a világ ismeri, Tommy Vig magyar-amerikai (vagy amerikai-magyar) zeneszerző, zenekarvezető, illetve dob- és vibrafonművész két nemzetiség közötti térben él. Miért tartottad szükségesnek, hogy új albumodon grafikailag is hangsúlyozd kettős állampolgárságodat, vagyis vonzalmadat két külön haza iránt?

Mert ennek a zenei önéletrajznak szerintem a hallgató számára a legnagyobb érdekessége Amerika és Magyarország muzsikáinak egybeforrasztása egy olyan komponista részéről, aki mindkét országot hazájának tartja, szereti és érti…

2. A CD 2021-ben jelent meg, de címében a 2022-es dátum található. Mivel magyarázható ez az előre tekintés?

Időbe telik a terjesztés, és egy hónap múlva se fog megváltozni a zenei stílusom, miért legyen mindjárt egy éves a muzsika?

3. Még mindig a borítónál, pontosabban a lemezcímnél maradva: szerepel benne a „Jazz Jazz” kifejezés, amelyet én jelzős szerkezetként olvasok. Valóban jelzőről és jelzett szóról beszélhetünk? S ha igen, mi okból használod? Létezik „nem-jazz” jazz is?

Pontosan. Ez nem jazz-valami, ez jazz jazz.

4. Gazdag életművedben bőven találunk kiszenekari felvételeket is, de a mostani album a nagyzenekari jazzről vallott elképzeléseid lenyomata. A CD egyik belső oldalán azt írod, számodra Stan Kenton 1968-as kaliforniai koncertjével, melyen a te egyik kompozíciód is elhangzott, lezárult a valódi nagyzenekari jazz története („ended up to be the final event of the real big band jazz era”). Kenton e hangversenyt követően még tizenegy évet élt. És ugyan a 70-es éveket nem lehetett épp a nagyzenekari jazz évtizedének nevezni, jó néhány meghatározó művész vezetett big bandet Amerikában és máshol, így Thad Jones és Mel Lewis, Francy Boland és Kenny Clarke vagy Lew Tabackin és Toshiko Akiyoshi. Miért tekinted korszakhatárnak az 1968-as koncertet?

Mert az általad megnevezett zenekarok egyike se egyesítette a jazzt a kortárszenével. (Lutosławski, Coltrane, Albert Ayler, Penderecki stb.) A big band stílus megállt a bebopnál, amit szerintem tovább kellett volna fejleszteni.

5. Ami a lemez anyagát illeti, az a benyomásom, mintha zenében elbeszélt önéletrajzot hallgatnék. A kompozíciók címzettjei a jazztörténet kiemelkedő alakjai (pl. Dizzy Gillespie), valamint a klasszikus zene nagyjai (Beethoven) – két zenei műfajé, mely igazán közel áll hozzád. Az egyes számokban pedig feltűnnek amerikai zenészéleted kísérői (Roger Kellaway zongorista, illetve fiad, Roger, aki hozzád hasonlóan dobos csodagyereknek indult…), valamint mai magyar jazzmuzsikusok és az egyes kompozícióidat megszólaltató MÁV Szimfonikus Zenekar tagjai. Összefoglalásnak, összegzésnek tűnik az új album.

Hagyaték: „ez volt Tommy Vig” - az utókor döntse el, hogy a zene jó-e.

6. A CD jazz-címzettjei: Dizzy Gillespie, Thelonious Monk és Fats Waller. Hogyan választódott ki épp ez a három nagyság? Sokszor nyilatkoztál „kedvenceidről”, máshol például Gerry Mulligan jelentőségéről beszélsz.

Mulligan egyedülálló kvartettstílusa máig kedvencem. De bizonyos zenei témák (Night in Tunisia, Rhythm-a-Ning, Lady Be Good, Beethoven IX. szimfóniája), különösen inspiráltak egész életemben.

7. Kötődésed az európai komponált zenei hagyományokhoz, ugyanakkor az improvizációnak tág teret biztosító amerikai jazzhez a jelen szerzeményeidben is tetten érhető. Nevezhetjük a kompozícióidat Third Stream-daraboknak?

Nem, az mást jelent.

8. Egy alig több mint kétperces kis kompozíciód a magyar népdal emlékére íródott. Az Amerikában töltött öt évtized ellenére fontos maradt számodra a magyar népdal vagy általában a magyar népzene?

Azt hiszem, ezen a lemezen öt híres „magyar nóta” van jelen a „Tribute to the Hungarian Folk Song” bevezetés után…a magyaros érzés sokszor jelen van jazzkompozícióimban.

9. Szintén a CD egyik belső lapján írod, hogy lemezeddel a jövő hallgatójához szeretnél fordulni, ítélje meg ő, mit ér ez az európai és amerikai gyökerű, hol tonális, hol atonális, megírt és improvizatív elemeket egyaránt tartalmazó zeneanyag. Miért nem a jelen hallgatóit szólítod meg?

Tapasztalatom, hogy ha valami új, azt nem fogadják el. A Wright-fivérek a kedvenc példám: nevetség tárgyai voltak, azt mondták nekik, esetleg egy vidámparkban jók lehetnek a repülők. Bartók első vonósnégyesére kimondták a vonósok, hogy lejátszhatatlan. Alexander Bellt kinevették: ki akarna beszélni valakivel, aki nagy távolságra van tőle? Thomas Edison esete: van gyertyánk, ki fog drótokkal bajlódni? Mai zeném hasonlóan ijesztő és érthetetlen, mint minden, ami új és szokatlan. Én tudom, hogy mit írtam, ezek a big band kompozíciók egyenes folytatásai, továbbfejlesztései a Kenton-féle Neophonic Orchestra 1968-as koncertjén elhangzott daraboknak. Thad Jones és Mel Lewis, Francy Boland és Kenny Clarke vagy Lew Tabackin és Toshiko Akiyoshi zenéje nem ilyen. Azok azonnal érthető jó zenék. Mai zenémet meghallgatva nem tetszene nekik. A világ ilyen, én nem tehetek róla, ezért bízom az utókorban.

10. Több darabodnak latin címet adtál (Veni, Canto, Desiderium, Puella). Ennek mi a magyarázata?

Így érdekesebbek a címek.

11. Aki belehallgat különböző korszakokban keletkezett és különböző formációkban felvett zenéidbe, tapasztalhatja, hogy sok a kompozicionális és előadói újítás. Vibrafonos szólistaként is elmondható rólad, hogy az unortodox megoldások híve vagy, a közönségcsalogató klisék távol állnak tőled. Árulj el néhány műhelytitkot a Tommy Vig 2022: Jazz Jazz szerzeményeinek keletkezéséről.

Nem tudok. Ezek a darabok csak szívből, lélekből jönnek, nem próbálok senkinek a kedvében járni, se senkit megbántani, se igazi érzéseimet kontrollálni.

Kapcsolódó cikk: Mindhalálig jazz // Tommy Vig 2022 – Jazz Jazz