A 85. születésnap bárki számára mérföldkő, de különösen egy olyan zenész számára, mint Dudás Lajos, az európai zenei élet kiemelkedő alakja, bár sajnos az Egyesült Államokban nem annyira ismert. Több mint hat évtizedet töltött a klarinét határainak újraértelmezésével.

Dudás még mindig magában hordozza annak a nyolcéves budapesti fiúnak a csodálkozását, aki a családi rádión keresztül bukkant rá a sorsára. Felidézi, hogy bár az otthonában volt zongora, hiányzott belőle a lelkesedés a zenélés iránt, amíg meg nem hallotta a zenét a jazz egyik legnagyobb klarinétművészétől, Artie Shaw-tól. Ez a pillanat azonnal felébresztette benne a vágyat, hogy elsajátítsa a klarinétot, és zenei hírnévre tegyen szert. Ez a megszállottság pedig gyorsan gyökeret vert, mivel egy évvel később Dudás felvételt nyert a Bartók Béla Konzervatóriumba. Később szigorú klasszikus zenei alapokat szerzett a Liszt Ferenc Zeneművészeti Akadémián, de ösztönei természetüknél fogva felforgatóak voltak: folyamatosan improvizált, ami ritkaságszámba ment a szigorú konzervatóriumi környezetben. Amikor felvetette a hivatalos jazztanulmányok ötletét, professzorát megdöbbentette már maga az elképzelés is, hogy a jazzt tanulmányozni kell.

            Miközben a szaxofon uralta a századközepi jazzvilágot, Dudás hű maradt a „fekete bothoz”. Egy rövid szaxofonos kaland után arra jutott, hogy a klarinét mesteri elsajátítása mellett a szaxofon kezelése szinte gyerekjátéknak tűnik. Azonban miután meghallotta a bebop trombitás ikon, Dizzy Gillespie figyelmeztetését, miszerint egy élet is kevés egyetlen hangszer tökéletes elsajátításához, úgy döntött, hogy a klarinéttudását „az emberileg lehetséges határokig” fejleszti. Az improvizációs szabadság iránti nyugtalanságával Dudás végül Bulgáriában kötött ki, ahol megismerkedett feleségével, egy balett-táncosnővel. Egy évtizeden át „csavargó életet” éltek, mint turnézó művészek Európa-szerte. Ez az út végül Németországba vezette, ahol Dudás amerikai katonákat szórakoztató feldolgozásokat játszó zenekarokban „fizette a tanulópénzt”. A fellépések kimerítőek voltak, megkövetelve tőle, hogy a Great American Songbookot, a Tijuana Brass-t és James Brown dalait böngéssze. Bevallja, hogy a „Yakety Yak” éjszakántként hatszori eljátszása komoly állóképességi-próba volt számára.

            Lánya születése fordulópontot jelentett. Miután felesége ultimátummal vetett véget a végtelen turnéknak, Dudás 1973-ban elfogadott egy tanári állást a Düsseldorf közelében található Neussban. Ez a stabilitás lett a kreatívitás alapja. Idejét a tanítás és a fellépések között megosztva Dudás első jelentős művészi nyilatkozatát tette J. S. Bach szólóhegedű szonátáinak jazztrióra történő átdolgozásával. Amikor a projektet Kölnben a WDR sugározta, a műsorvezető arra ösztönözte, hogy lépjen túl a technikai mesterségen, és találja meg saját identitását. „Igaza volt” – emlékszik vissza Dudas. „Nem akartam úgy hangozni, mint bárki más.” Mélyreható kísérletezésbe kezdett, Stravinsky, Cage és Bartók műveit boncolgatva, az avantgárd struktúrákat „dirty jazz frazeálással és groove-val” ötvözve. Ebből az akadémikus és a zsigeri közötti súrlódásból egy jellegzetes hangzás bontakozott ki, amelyet „free bebopnak” nevezett. Az áttörést 1980-ban érte el a Detour című albummal, amely szenzációt keltett Európában. A neves jazzkritikus, Joachim-Ernst Berendt a hónap jazzlemezének választotta, és a legendás német harsonás, Albert Mangelsdorff (aki vendégként szerepelt Dudás Jubilee Edition albumának egyik számában a Radio Jazzgroup Frankfurttal) élő adásban hangosan töprengett azon, hogy ki lehet ez a srác, aki ennyire másként játszik, mint bárki más. A 80-as években Dudás minden évben vezette a nemzetközi Jazz Forum szavazást. A Detour sikere aranykort hozott: 12 ütemes atonális darabja, az „Urban Blues” (amely később az 1993-as Konnex kiadónál megjelent albumának címadó dala lett) első díjat nyert az 1982-es monacói Nemzetközi Jazz-Zeneszerző Versenyen. Gyakran viccelődik azzal, hogy a tízezer frankos díj „ütemenként körülbelül 200 dollárnak – életem legjobban fizetett ütemeinek” bizonyult. A The Great Jazz Book című művében Berendt megjegyezte: „Dudás olyan stílusművész, akit Európában nagyra becsülnek szabad tonális játékának gyengédsége és könnyedsége miatt... és emellett a jó öreg amerikai bluest is kiválóan tudja játszani.”

 L-Dudas clar, G-Hartmann keyb, Stoikov e-bass, Köszegi dr.

            Neussban élő Dudás így megengedhette magának azt a luxust, hogy vezető hangként anyagi biztonságban kísérletezhessen. A 80-as évek szabad tonális korszaka után, amelyen olyan albumok születtek, mint a Monte Carlo (Attila Zoller gitárossal és gyakori munkatárssal) és a CL4 Alte und Neue Wegen (Theo Jörgensmann klarinétossal, aki tavaly októberben elhunyt), visszatért a dallamos jazzhez anélkül, hogy elvesztette volna jellegzetes stílusát. Munkatársai közül néhányan: Gerd Dudek fafúvós, Charles Tolliver trombitás, Leonard Jones bőgős és Tommy Vig dobos-vibrafonos. Fontos mérföldkőhöz érkezett, amikor a Selmer/Paris felkérte, hogy nemzetközi művészekkel együtt készítsen felvételeket legújabb hangszereikkel. Az így létrejött Howard Johnson multiinstrumentalistával készült Juxoli (Pannon Jazz, 1995) felvétel a 90-es évek etno-jazz csúcsaként aratott elismerést. Dudás legendás kapcsolatot alakított ki a vibrafonosokkal is (köztük Tommy Viggel, Karl Bergerrel és Tom van der Gelddel) abban a hitben, hogy a klarinét számára nincs jobb hangzásbeli kombináció. Karl Bergerrel való partnerségéről megjegyzi: „Intuitív módon kiegészítettük egymást – nincsenek felesleges hangjegyek, csak egy lebegő, éneklő, rendkívül muzikális hangzás.” Közel 30 éve dolgozik együtt Philipp van Endert gitárossal is, akit agilis, figyelmes és ízléses partnerként ír le.

            Összességében Dudás munkásságának körülbelül 80%-a jazz-orientált, a többi klasszikus és crossover. Legfontosabb jazzalbumai közé tartoznak az Urban Blues (1993), a Talk of the Town (2000) és a The Lake and the Music (2000), míg a Lajos Dudas Plays Bach (1994) klasszikus zenei oldalának egyik fénypontja. Továbbra is a „Third Stream” – a klasszikus forma és a jazz közötti híd – világát kutatja, legutóbb az On the Third Stream Path (2021) című albumán. Amerikai tapasztalatairól kérdezve elmondta, hogy a 70-es évek elején New Yorkban Zollerrel és a Weather Report billentyűsével, Joe Zawinullal lógott, 1982-ben pedig ellátogatott Vighez Kaliforniába, ahol örömzenéltek és Dexter Gordontól Woody Hermanig koncerteket látogattak. A 2000-es évek elején tért vissza a minneapolisi Rhein/Mississippi Fesztiválra, ahol dupla koncertet adott az Ira Sullivan Quartettel.

            Dudás hatása visszhangra talált társai körében. Harry Skoler, a Berklee College of Music fafúvós tanszék professzora megjegyzi: „Dudás Lajos a klarinétosok klarinétosa. Lajos egyedi megközelítésével olyan szellemmel játszik, amely fantáziadús és hatodik érzéket ad a hallgatónak... a történelem legnagyobb jazz improvizációs előadói közé tartozik.” New Yorkban a Downtown Music Gallery munkatársa, Bruce Gallanter hozzáteszi: „Minden egyes lemezével folyamatosan meglep.” Ma, közel 70 felvétellel a háta mögött, Dudas továbbra is bátor es megingathatatlan hangon szólal meg. Ami egy fiúval és egy rádióval kezdődött Budapesten, egy életre szóló mesteri tudássá nőtte ki magát. Alapvető meggyőződései mégis olyan megalapozottak maradtak, mint egy „walking bass” (basszusjáték, mely kis hangközönként lépked - a szerk.): „A jazzt bármivel kombinálhatod, de ha kiveszed a ritmust, már nem jazz; ha kiveszed belőle a dallamot, már nem zene. Egyszerűen fogalmazva, ha a ritmust nem tudom a lábammal ütni, az nem 'jazz'.”

Ajánlott hallgatnivalók:

*Dudás Lajos – Contrasts (Rillophone, 1978)

*Dudás Lajos – Monte Carlo (Rayna, 1981)

*Dudás Lajos – Urban Blues (Konnex, 1993)

*Dudás Lajos— Talk of the Town (Doublemoon/Challenge, 2000)

*Dudás Lajos— Brückenschlag (JazzSick, 2005)

*Dudás Lajos— Artistry in Duo (JazzSick, 2007)

Fotó: Irk Réka, Deseő Csaba

Pontos leírást ITT talál.