Pat Metheny, Bill Frisell és Mike Stern is ezekben az években tanult ugyanott. Jó barátok maradtak, több ízben segítették egymás karrierjét, de ami még meglepőbb, hogy hosszú évtizedekig ez a négy jazzgitáros volt a legnépszerűbb, legnagyobb hatással, húzó erővel bíró gitáros a jazz világában. Scofield 1982-ben csatlakozott Miles Davis együtteséhez, innen datálható globális ismertsége. Az ezt követő négy évtizedben nagyjából az év felében világkörüli turnékon vett részt és szinte évente kiadott egy-egy olyan albumot, ami meghatározta a nemzetközi jazzgitározás, sőt nagy általánosságban a jazz irányát.
Egykori gitártanárom, Babos Gyula rajongott John Scofield játékáért, elméleti felkészültségéért. Én egész pályám során rajongtam Scofieldért. Legtöbb egykori tanítványom tőlem függetlenül rajong Scofieldért, hozzám hasonlóan sokan készítettek szólóiról transzkripciókat, szólóelemzéseket. Csak, hogy a legutóbbi generációból kiemeljek kettőt, Cseh Péter és Szabolcsi Fészek. Péter most a legmenőbb jazz formációkban játszik itthon, Fészek pedig nemsokára háromszor egymás után fog játszani teltházas Népstadion koncertet.

        Vajon mi lehet Scofield receptje? Miért van ennyire nagy és nemzedékeken átívelő hatása? Scofield egy interjújában azt mondta, hogy azért, mert a bluesra jellemző hajlításokat használ. De szerintem biztosan nem ez hatott Babosra, mesteremre.
Nem vagyok zenetörténész, nehezemre esik a precíz tudományos szöveg megírása, amikor szükség volt dolgozatot írnom, nehéz volt állandóan hivatkozni a forrásokra. Hagyom, hogy bennem érjenek össze az információk. Ha megkérdezik, hogy miért lehet Cisz bővített lídet játszani az A dominánsra, vagy miért jó G szeptimre a desz dó pentaton el tudom magyarázni annak, akit érdekel, illetve aki már ott tart, hogy megértse, mert értem a rendszert. Scofield egészen pontosan érti a rendszert. Ha kell, el is tudja magyarázni, de még megdöbbentőbb, hogy használja. Scofield mutat számunkra egy szakmai és esztétikai mintát, mint mondjuk Herbie Hancock a zongoristáknak, és persze mutat egy üzleti modellt is. Nyilvánvalóan bizonyítja, hogy komplex, komoly zenélésből meg lehet élni, nemzetközi karriert lehet építeni.

        Amikor bő két évtizeddel ezelőtt Zipernovszky Kornél barátom megkért, hogy írjak recenziókat az akkori Gramofon magazinnak, örültem, de egyben féltem is kicsit. Amióta az eszemet tudom, zenésznek készülök, és a zenészek szemében a kritikus sokszor ellenség. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem sohasem volt rossz érzésem engem ért kritikával kapcsolatban, sohasem volt konfliktusom kritikussal. Mégis azt gondolom, hogy a kritika fontos. Ha olyan területről szeretnék érdeklődni, amiben nem vagyok teljesen otthon, gyakran olvasok kritikákat. Akkoriban egy nagyon kedves, művelt ismerősöm úgy oldotta fel a dilemmámat, hogy ne arról írjak, hogy jó vagy rossz a lemez, hanem arról, hogy ki rohanjon megvenni az albumot és ki kerülje el messze a lemezboltot. Ez akkoriban könnyebben kivitelezhető feladatnak tűnt.

        Most John Scofield Uncle John’s Band című lemeze kapcsán pontosan fordítva érzek. A leghatározottabban, teljes lelki nyugalommal leírhatom, hogy ez a lemez jó. Nagyon jó. Nem tudom könnyen meghatározni, hogy ki vegye meg a lemezt. Én legalább ötször végighallgattam a dupla albumot. Egyszer főzés közben. Egyszer vacsora közben, amikor vendégünk volt. Gondoltam kockáztatok, de végül nem panaszkodott a vendégünk. Egyszer kutyasétáltatás közben, pórázzal, fejhallgatóval. Szerencsére egy tökéletes állapotban lévő húszéves autót vezetek, amiben még nincs mp3 lejátszó csak CD játszó, úgyhogy ott kapóra jött, hogy CD-t kaptam. Nagyon jólesett olvasnom a lemezborítón Scofield dalokhoz fűzött kicsi kommentárjait. Pontosan hét saját kompozíció és hét feldolgozás van a két lemezen. Scofield saját darabjai is utalnak valamire szinte mindig és a feldolgozásokban is ott van Scofield személyisége. Egy-egy Bob Dylan, Miles Davis, Neil Young vagy épp Leonard Bernstein kompozíció után teljesen szabadon improvizálnak. Bill Stewart és Vicente Archer tökéletes partnerek. A BJC színpadán már láttam őket így. Lenyűgöztek, és most a lemezen is lenyűgöznek. A kis szövegek meggyőztek arról, hogy Scofield is mozaikként gondol egy-egy albumra. A darabok különálló entitások, szinte szabadon felcserélhetőek, a dupla album mégis egységes. Az Uncle John’s Band egy Greatful Dead dal, ami Scofield régi kedvence, egyben lehetőség a jó humorú, önirónikus Scofieldnek egy kis szójátékra. János bácsi bandája. Persze ezt azért teheti meg, mert a mi János bácsink vagyis John Scofield örökifjú. Van egy nagyon megható darab az albumon, Nothing is Forever, amit John Scofield fiatalon elhunyt fiának, Evan Scofieldnak dedikált.

        Van egy nagyon érdekes jelenség. A régivágású jazz lemezfelvételi módszerek újra divatosak. Egy vagy két nap alatt felvenni a zenét, és lehetőleg minél kevesebbet javítani rajta. Ez volt a divat a negyvenes-ötvenes évek Impulse vagy Blue Note lemezein. A német ECM kiadó a hetvenes, nyolcvanas években hasonló módszerrel vette fel maradandó lemezeit. Keith Jarrett, Jan Garbarek, John Abercrombie vagy épp Pat Metheny korai lemezei éppen így készültek. Spontánok voltak, lélegeztek. John Scofield csak az elmúlt években csatlakozott Manfred Eicher kiadójához. Korábban számtalan, egyébként nagyszerű albumot adott ki sok utómunkával, sok technikai módosítással. Most számomra rendkívül üdítő hallani a tiszta trió hangzást. Hallhatóan együtt vannak, együtt lélegeznek. Mintha egy koncerten ülnék. Tökéletes a hangzás, spontán a zene, a dinamikát a zenészek és nem a producerek, hangmérnökök alakítják. Üdítő. Szerintem ez a lemez vagy ezek a lemezek, ugyanannyira örökérvényűek lesznek, mint mondjuk Ben Webster vagy Coleman Hawkins albumai. Valószínűleg a jelenségnek gazdasági okai is vannak. Nehéz eladni a CD-ket, a megosztóktól sem jön jelentős jövedelem, csak a koncertek hoznak igazi bevételt. Viszont felvételt kell készíteni, hiszen nyomot kell hagyni, és el kell jutni olyanokhoz is, akik nem, vagy csak ritkán jutnak el a koncertekre. Mi a megoldás? Legyen egyszerű a lemezfelvétel és minél koncertszerűbb a végeredmény. Lehet, hogy a negyvenes évek Amerikájában vagy a hetvenes évek Németországában is hasonló volt a kiindulás. Nem tudom. Mindenesetre ezzel nem azt mondom, hogy nem szeretem a kilencvenes, kétezres évek nagyon “megcsinált” lemezeit. Dehogyis. Imádom őket. Scofield lemezeinek nagy része ilyen. Viszont, ha arra kellene válaszolnom, hogy melyek az örök kedvenc lemezeim, akkor nagy valószínűséggel esősorban ilyen természetes módon felvett lemezeket sorolnék fel.

        Szóval visszatérve az eredeti kérdéshez; ki rohanjon megvenni az albumot? Aki szeret főzés közben zenét hallgatni, vagy akinek húszéves autója van, vagy aki elég bátor igazi jazzt hallgatni, ha vendég jön, vagy aki szereti elolvasni a lemezborítót, vagy aki szereti jó hangminőségben hallgatni a zenét, vagy aki rajong az élő jazzért, vagy aki rajong a jazz élő hagyományáért, vagy aki gitározik, vagy akinek fontos volt eddig John Scofield, vagy akit érdekel a véleményem. (Persze szerintem letölteni is ér. :-) )