Az elsőn a főleg az ifjabb korosztály és a családok számára összeállított, a jazz rejtelmeibe szórakoztató módon beavató, sok zenével illusztrált ismeretterjesztő előadásukkal tettek egy órás kört az először fél hatkor kifutott rendezvényhajóval a Duna vizén. Ez, a MAO Creative Crew (MCC) elnevezésű interaktív, a különböző hangszereket bemutató és az improvizációt értelmező program az évek során már sok új hívet szerzett a jazz-zenének, és ahogy most a kikötés után a hajóról távozókat néztem, a már önállóan mozgó junioroktól, a bátor szüleik hozta legapróbbakig csupa vidám, boldog arcot láttam.

A fesztivál második koncertje a közönségcsere után, pontosan a meghirdetett program szerint, este hétkor indult. Erre már, ahogy várható volt, a feketeöves jazzrajongó tábor regisztrált, és bár szerencsére a húszon inneni korosztályból is jó páran ott voltak, az látszott, hogy nem ez életük első jazzélménye. A fedélzetre érve egyből feltűnt, a hely adottságai miatt a megszokott nagyzenekari elrendeződéstől eltérően, a szaxofonosok, és a tubás, valamint a kürtös között ülő harsonások ezúttal szembekerültek egymással. A kikötőt elhagyva, a menetrendszerinti első állomásunk, a Margit-sziget felé hajóztunk. Fekete-Kovács Kornél egy rövid köszöntő után bemutatta a zenekart, majd bekonferálta Bacsó Kristóf „Moszkva tér” (Moscow square) című szerzeményét, amely a hangulatot megalapozva, a sziget déli csücskén, a budai oldal felé néző kikötőig kitartott.

Itt a tervek szerint a hajóútról lemaradt, a programból ezt a helyszínt választó jazzrajongók, a szigeten épp arra sétálókkal kiegészülve, mintegy negyedóráig a partról élvezhették volna a MAO zenéjét. A szigetnek ez a része azonban nem tartozott soha a kedvelt sétaútvonalakba, így most is egy-két megszállott szigetkör futón kívül, a kutya sem járt arra. A kikötőben eltöltött idő mégis hasznoson telt, a zenekarvezető szellemes megjegyzése szerint a sziget őslakosaival együtt élvezhettük, a legendás tenorszaxofonos, Johnny Griffin emlékére írt kompozícióját.

A „Mr. J.G.” után Kornél itt mutatta be a zenekar egyik alapító tagjának, a szinte valamennyi hangszeren mesterien játszó harsonás-zeneszerző, Korb Attila frissen, a fesztiválra időzítve megjelent, ezért végül szintén a „Swingin’ On The Danube” címre módosult lemezét. A tapsok közepette átadta a szót és a zenekar vezetését Attilának, aki maga mesélte el a lemez létrejöttének történetét.

Mint köztudott, a kortárs zenei műhelyként működő MAO komponálásban is jeleskedő tagjait Fekete-Kovács Kornél a kezdetektől saját művek írására inspirálta. A zenekar az évek során sorra játszotta nagy népszerűségnek örvendő szerzői estjein többek között Cseke Gábor, Bacsó Kristóf, Ávéd János és Subicz Gábor írta darabokat, melyek emlékét lemezen rögzített változat is őrzi. Korb Attila elmesélte, hogy mintegy öt éve egy nagyobb, valószínűleg soha vissza nem térülő beruházásba kezdett, vásárolt egy basszus szaxofont. Bár már neki is volt szerzői estje a zenekarral, mostanában újra felhívta őt Fekete-Kovács Kornél. Mikor új hangszere bűvöletében felvetette, hogy az egyetemes zenetörténetben elvétve használt basszus szaxofonra írna versenyművet, főnöke pókerarccal annyit mondott, „jó”. Ezek után megírta az eredetileg „Concert for Bass Saxophone & Big Band” címet kapott concertót, melyben bár végül a komolyzenei szabályoknak megfelelően, egy vagy több szólóhangszer „felelget” a tuttival, azaz áll szemben, a teljes zenekarral. Attila elmondta, versenyműve mégis inkább egy modern mainstream jazz szvitre emlékeztet, majd mosolyogva hozzátette, az eredeti címből ki lehet következtetni, a darab főszólistája ő lett.

A hajóút leghosszabb, a pesti Jane Haining rakpartig, a Belvárosi Plébániatemplom magasságában lévő kikötőig tartó szakaszán ezzel a szellemes fordulatokkal bővelkedő művel ismerkedhettünk meg. Csodálhattuk a basszusszaxofon valóban csak ritkán hallható hangját, és mivel Attila a komponálás közben nem csak magára gondolt, a többiek virtuóz játékát is. Ebben az élményben már a hajó újbóli indulásáig a zene hangjaira a parton összeverődött 20-30 fős közönség is részesült, és a szólók után tőlük is érkeztek tapsok. Blues téma következett, majd miután a végállomás, a Batthyányi téri kikötő felé vettük az irányt, egy Fekete-Kovács Kornél kompozíció, a „Shake Up The Band”, és Korb Attila hangszerelésében Irwin Berlin örökzöldje, az „I'm Putting All My Eggs In One Basket” hangzott el.

Közben beesteledett, és a díszkivilágítást kapott Budapest mindkét oldala csodálatos hátteret adott a zenéhez. Végül a MAO repertoárból egy régebbi sikeres darab, Subicz Gábor nagyzenekarra készített feldolgozásában az „Allegro Barbaro”, Bartók Béla leghíresebb szóló zongorára írt remekműve is a műsorba került. Azonban a meghajlások, és a zenekar tagjainak zúgó taps kísérte névszerinti felsorolása után kiderült, a kikötésig, a dokkba állásig maradt még valamennyi idő, amely pont elég volt arra, hogy az „Allegro Barbaro” katarzisát oldva, Korb Attila énekesként is megcsillanthassa sokoldalú tehetségét. Így jó ízű örömzenével búcsúzhattunk a zenekartól, a Dunától és a Nimród hajótól. A Silver Line Batthyány téri kikötőjéből indult, és oda visszatért, két budapesti helyszínt érintett másfél órás hajóút feledhetetlen élményt adott. Kellett ehhez a Duna kánikulát enyhítő hűs fuvallata, a város a koncert hátteréhez adott „díszlete”, de elsősorban a tizenötödik évadába lépett Modern Art Orchestra.

A MAO zenéje igazán változatos, a modern fősodortól az avantgárdig, a kortárs klasszikus zene és a jazz határainak kitágításától a régi slágerek újra gondolásig tartó repertoár azonban egy dologban egységesnek mondható.

Ez pedig a jazz tradícióinak remekül értelmezett tiszteletben tartása, és ehhez párosulva, az ezen a csodálatos estén is a tőlük már megszokott, világszínvonalon előadott zene.

Sírhatunk, örülhetünk, elmélyülten hallgathatunk, és alkalmanként önfeledten ugrálhatunk a zene befogadása közben, mégis ugyanazon emberek maradunk, akik nem hisznek az átjárhatatlan falakban, csak a (majdnem) mindegy hogy mit, de nem mindegy hogyan elvében. Úgy érzem, a MAO zenéje azoknak szól, akik képesek élvezni a swing dallamait ugyanúgy, mint Henry Purcell 1691-ben írt, mai környezetbe helyezett „A Tündérkirálynő” (The Fairy Queen) című szemioperáját Fekete-Kovács Kornél átiratában, akiknek boldogságot jelent Bartók „15 Hungarian Peasant Songs” meghallgatása, Dave Liebman, Harcsa Veronika, Dresch Mihály, Lukács Miklós és Gőz László közreműködésével, vagy akár a Bob Mintzer ittjártakor játszott hard bop vonal. Ilyen fennkölt gondolatokkal léptem le a hajóról az alsó rakpartra vezető hídra, majd fejemben még a jobbnál jobb gondolatok kavarogtak, mikor a zebrán átmenve, a térre felvezető lépcső legmagasabb fokáig érve, rám köszönt Hagyma, a jazz zenészeket hazánk és Európa legeldugottabb helyeire is fuvarozó legendás „road”. „Na, végre egy road-ról elnevezett hajón is játszottak”- dünnyögte bajusza alatt. Aztán felfogtam, na ja, Nimród. Igaz, a zenekar minden szekciójában fantasztikusan játszó muzsikusok mellett, köszönet jár a szervezőknek, a hangmérnöknek, a hajó személyzetének, és természetesen a road-nak is!

Budapest, Nimród, 2020. augusztus 22.

Fotó: Somogyvári Péter