Március közepe felé, mikor kiderült, a járvány átsöpör majd rajtunk is, a Magyar Közlönyben többnyire éjfélkor megjelent rendeletek olvasottsági indexe hirtelen az egekbe szökött, mindenki próbálta kiolvasni belőle az őt érintő, vagy talán nem érintő, esetleg megengedő korlátozásokat. Nemzeti ünnepünk után, március 16-án a hősiesen legtovább nyitva maradt iF is 13 év után lehúzta a rolót. Az alagút végét senki sem láthatta.  A járvány csillapodtával enyhültek a korlátozó intézkedések, óvatosan, de beindult az élet a fővárosban is. Az iF, pontosabban annak alapító-főnöke, a Hofiként közismert, Hoffman György, a hely adottságaiban rejlő lehetőségeket kihasználva, és megtalálva az Operatív Törzs erre vonatkozó engedőbb határozatait, egyből lehetőséget kínált a hozzá hasonlóan kivérzett, hasonlóan karanténba szorult, jobb híján mobiltelefonnal lakáskoncertező zenészeknek. Az enyhülés mindkét félnek az utolsó előtti órában hozta a túléléshez a szalmaszálat, amibe bele lehet kapaszkodni, és hozott valami távoli fényt az alagút végére, ami reményt adhat. Kíváncsian vártam hogyan fogadja az ugyancsak sok megpróbáltatáson keresztül ment harmadik fél, a vendégek, vagyis a közönség a közösségi oldalon megjelent meghívót. Szerencsére erre a napra szép, napos, igazi teraszon üldögélős idő köszöntött be, a szellősen, a megfelelő távolságra helyezett asztalok kint is, bent is, már röviddel a nyitás után gazdára találtak.

Nyolc óra után pár perccel Juhász Gábor bemutatta zenekarát, majd közel 80 nap után felcsendült a zene. Nem online, élőben, ott előttünk. Az iF utcára, a terasz felé néző hatalmas üvegablakai nyitva maradtak, így a teraszon ülők is élvezhették a háttérzenét. A beszélgetések elhalkultak, az elsőként játszott Charlie Parker szám, az 1946-ban írt „Moose the Mooche” dallamai lassan betöltötték a Ráday utca ezen rövidke szakaszát. Az éppen arra sétálók is megérezhettek valamit a történelmi pillanatból, pár pillanatra megálltak, mosolyogtak, és egy kicsit zenével feltöltődve folytatták útjukat.

Parker szerzeménye után Juhász Gábor továbbra is a „Great American Songbook” veretes standard darabjai közül válogatott. Nem volt előre megírt lista, ott a helyszínen, a pillanatnyi hangulata szerint, spontán döntötte el, a gazdag választékból melyik szám kerüljön sorra. Bármennyire random volt a válogatás, a koncert, akarom mondani a rövid szünettel elválasztott háttérzene mindkét részének remek íve lett. A „Nuages” Django Reinhardt-tól, Coltrane első feleségének írt balladája, a „Naima”, a Richard Rodgers - Oscar Hammerstein szerzőpáros, többek között Ike Quebec és Kenny Drew által is feldolgozott híres film betétdala, az „It Might as Well Be Spring”, vagy éppen a Paul Desmond Szabó Gáborral készített lemezéről ismerhető „Skylark”, jól megfértek egymással a trió megfogalmazásában.

Juhász Gábor mellett Kovács Zoltán és Jeszenszky György is megajándékozott minket egy pár nagyszerű szólóval, játékuk nagyban segítette az ezerféle dallam fülekhez érkezését. Az első rész végén játszott Fats Waller szerzemény, az „On the Sunny Side of the Street” pedig az egész est mottója is lehetne, végre a napos oldalra kerültünk, végre, ha másfél méterről is, egymásra nevethettünk.

Ennek a régen várt, csodálatos napnak a létrejöttéhez a remélhetőleg lecsengő járvány, és az ehhez kapcsolódó korlátozást enyhítő intézkedések mellett sok minden kellett. Állítom, aki a jazzt szereti, az improvizációs készsége sokat fejlődik az élet számtalan területén. Hofi az enyhítő intézkedéseket és a hely adottságait kihasználó zseniális rögtönzését akár Jarrett is megirigyelhetné. A beltér is fedett szabadtérré vált, és a kötelező távolság betartása miatt a teraszon ritkábban, de a „békeidőhöz” képest jóval nagyobb területre kihelyezett asztalok miatt sem kellett aggódnia a máskor egy székláb kilógásáért is büntető közteresektől. Kellett hozzá az iF kollektívája, akik minden szabályt betartva tettek eleget a vendégek kívánságainak. Kellett hozzá a dobos Kalmár Zoli, aki dobszerkót vásárolt az iF-nek, hogy szorult helyzetbe került társainak ne kelljen felszerelésük, ha úgy tetszik munkaeszközük szállításáért fizetniük. Kellettek hozzá muzsikusok, akik az első hívó szóra boldogan jöttek, hogy végre játszhassanak, találkozhassanak a közönséggel. Kellett hozzá az élő zenét már nagyon váró sok-sok ember, aki eljött, és talán kellett hozzá ez a honlap is, amely mindezt hírül adta.

1958-ban egy fotós, Art Kane elhatározta, hogy a Harlem 17-es keleti körzetében, a 126. utcában korának legnagyobb jazz zenészeiről csoportképet készít. Ötvennyolcan fogadták el felkérését, “55 cats and 3 chicks”. 1958. augusztus 12-én délelőtt 10 órakor elkészült a fotó, amely „A Great Day in Harlem” címmel, az Esquire magazin 1959 januári számában jelent meg. Az azóta kultikussá vált fotó történetéről Oscar-jelölt dokumentumfilm készült, és bekerült a jazz történelmébe. A 80 ínséges nap után először közönség előtt, élőben játszó három muzsikusról 2020. június 6-án este 21 órakor, az iF pultja előtt készült fotó valószínű nem válik ilyen kultikussá, de a Ráday utcában létrejött Nagy Napra sokáig emlékezni fogunk.

iF Jazz Café 2020. június 6.

Fotó: Somogyvári Péter

Kapcsolódó oldal: Nyit az iF Jazz Café június 6-án – interjú Hoffmann Györggyel