Ezért tudjuk, hogy Szendőfi, aki a Kodolányi Művészeti Tanszékén tanít egyébként, egy hete tért haza Amerikából, ahol workshopokon szerepelt. Az indító „Hipdip” még nem volt az igazi, szerintem túl sok volt a dob a hangosításban (vagy a többieket kellett volna feljebb állítani). Ennél a zenénél az arányok nagyon fontosak, hogy minden íz érezhető legyen. A „Blue” nálam még mindig a bemelegítés kategóriába tartozott, bár a Rómer elég meleg hely tud lenni, mert a szellőzés speciálisan működik, de ez nem a rendezők hibája. A „When the 5 Turns to 6” indító dobszólójakor érkezett meg a koncertbe az igazi Fusio Group. Itt aztán már Szendőfi a modern dobtechnika minden fortélyát felvonultatta.

Elek István kedvére sétálhatott a stílusok között. Nem sok szaxofonos van, aki háttal ülve a képernyőnek bármikor a technika és hangzás alapján ráismer Don Byastól, Stan Getz-től Ben Websterig, Clifford Jordantől, James Cartertől David Murray-ig, Lovanotól, Branford Marsalis-tól Joshua Redmanig bárkire. Ezért élmény hallgatni a játékát. A kedvéért sokan – velem együtt – bármikor beülnek egy koncertre, ahol fellép. És az önkritikájáért is kedveljük. A „Step away” felkonferálásában elárulta, hogy a lemezre a szólamot feléneklő Kertész Erika helyett ő is szívesen bevállalja a feladatot. De a muzsikálás nem a nagyot álmodók terepe, inkább a kemény munkát és gyakorlást bevállalóké. Néha öreg amerikai szaxofonosoknak is kedvük támadt énekelni a fellépésükön mostanában, ilyenkor azonnal élénk érdeklődés támadt a közönség soraiban a büfé iránt. De Elek István oldotta a feszültséget azzal, hogy énekparódiáját töredékben hagyta, és inkább szaxofonon imitált egy fals vokált.

Mikor először hallottam Tálas Áront Pesten, nálam a technikai tudása és invenciózussága alapján a legeredetibb billentyűs kategóriában biztos befutó lett. Legutóbb itt Karosi Júlia Quartetjével hallottam, és olyan Gershwin koncertet rittyentettek, hogy még ma is emlékszem az ötleteire (most ősszel a Zeneakadémián is felléptek vele). Ő a fiatal generációt képviseli a formációban, ez abból is látszott, hogy egyedül neki kellett időnként a homlokáról elsimítania a frizuráját. A többieknek ezzel már nem sok gondja akadt. Játszott Tálas az inkább jazz-rockra jellemző sűrű szövésű statikusabb hangzatokat, és gyors, briliáns improvizációt is hallottunk tőle. Nála azért nehezebb beugrani minden koncertre, amin fellép. (Októberben a Bacsó Kristóf Triad riói előadásáról is lemaradtam. Pedig, ha időben szól…:)

Kormos János gitáros érdekes stílusban játszott: egyszer a jazzre is ható Hendrix revivalt tett bele a közösbe, máskor a szaxofonnal párhuzamosan bravúrosan hozta a második szólamot, időnként pedig laza akkordozással tette fel az alapokat. A „Mountainous”-ban Szuna Péter is lehetőséget kapott, hogy a modern basszusiskola virtuózabb technikáit megmutassa, egyébként a masszív groove-ok produkálása volt a feladata. Néhol ezek a dalok túlságosan megkomponáltnak tűntek nekem, esetenként az izgalmas rögtönzésre sem hagyva terepet. Joe Zawinul koncertjein lehetett anno hasonlót hallani. De a végén a „143” már úgy szólt mint a parancsolat, a közönség nagy tapssal is jutalmazta. A végére még odatették a régi lemez címadó dalát, ami aztán mindent vitt: ez volt az (If you) „Wanna dance”.

Remélem, a Rómer Jazzklub még sokáig működni fog (vagy ahogy a közismert középkori könyörgésben is olvasható: „Óh, Csurák Erzsi, ne hagyj magunkra minket!”), így továbbra is lesz lehetőségünk megbizonyosodni arról, hogy a jazz minden irányzata érdekes, ha tehetséges emberek játsszák.

Fotó: Gyarmati Balázs

Rómer Klub (Győr), 2019. november  27.