Ez a tevékenység tehát a legkiemelkedőbb artistaművészet lélegzetelállító mutatványára emlékeztet: az összhang és az egymás iránti feltétlen bizalom magasiskolájára. Ez a korszakos jelentőségű akusztikus kvartett méltó utódja volt a klasszikus Coltrane-négyesnek (Shorter /tenor- és szopránszaxofon/, Danilo Pérez /zongora/, John Patitucci /bőgő/ és Brian Blade /dob/). De Shorter halála sem lehetett akadálya az örökség folytatásának: a három ikonikus személyiség Ravi Coltrane meghívásával a „The Legacy of Wayne Shorter” című koncertsorozattal őrzi a két éve elhunyt géniusz emlékét és ápolja zenei hagyatékát.

Wayne Shorter két vidéki fellépésén: 2002-ben Debrecenben és 2007-ben Veszprémben nem voltam jelen. (Apró érdekesség, hogy a debreceni fellépést követően Lee Konitz /aki maga is játszott azon a fesztiválon/, annyira a Shorter koncert hatása alá került, hogy amikor Budapesten találkoztam vele a hotelben, arra kért, hogy a rádió által sugárzott közvetítést CD-n küldjem el neki, amit meg is tettem.) A fővárosban először 1992-ben a Miles Davis Tribute Band-ben láthattuk a Sportcsarnokban, amikor is – merem állítani – a kvintett legjelentősebb személyisége éppen ő volt. A másik két koncertet már saját nevét viselő kvartettjével adta a Müpában 2009-ben és 2016-ban, mindkét alkalommal a „Children of the Light” néven is szereplő trióval, amely persze az ő kvartettjének ritmusszekciója volt. (Az utóbbi koncert egyébként a „Without a Net” lemezbemutatója volt.) Ennek az írásnak nem feladata Shorter nagyságának elemzése, elég annyit elmondani, hogy az említett három koncert életem legnagyobb jazzélményei közé tartozik. Folytatva az aktuális koncert résztvevőivel való korábbi találkozásokat: emlékezetes a Danilo Pérez Trió frenetikus játéka 2017-ben a BJC-ben, a Ravi Coltrane Quartet-et pedig a Müpa színpadán láttuk-hallottuk 2022-ben 

Visszatérve a mostani koncerthez a Danilo Pérez trió, különösen a vendégként meghirdetett Ravi Coltrane-nel hatalmas vonzerőt jelentett az egyébként huszadik születésnapját ünneplő intézmény eme kiemelkedő rendezvényére. A szakma és a jazz hívei mind megjelentek, csak akikkel találkoztam vagy távolabbról láttam őket legalább harminc-negyven fő volt. És elmondhatom, hogy a várakozásunk maximálisan teljesült, ilyen katartikus élményben jó, ha évente egyszer-kétszer van részünk.

Kedvelem a zenefolyam kifejezést az ilyen koncertek esetében, amikor nem a hagyományos értelemben vett „jólfésült” program zajlik, azaz szigorúan elkülöníthető darabok kerülnek előadásra. Ezzel szemben, mint most is történt, tulajdonképpen nem is tudhattuk, hogy mikor ért véget és kezdődött el a következő tétel, mintha egy hatalmas folyam sodorna magával, amely időnként csendesen áramlik, máskor zúgókon, vízeséseken harsog keresztül. Már az indulás is meghökkentő volt, mintha nem is jazzkoncerten lettünk volna kortárs zenei rögtönzések, vonós bőgőzés, kézzel ütögetett dobjáték hökkentette meg a gyanútlan hallgatót. Aztán egyre jazzesebb lett a produkció, kibontakozott egy – a létező legmagasabb színvonalat képviselő – zenei attrakció.

Természetesen Shorter kompozíciói hangzottak el, amellyel kapcsolatban el kell mondani, hogy mértékadó vélemények szerint az ő zeneszerzői munkássága talán még hangszeres játékánál is maradandóbb. Bár a projekt vezetője (Pérez) mellett ott volt a mikrofon, de az előadott számokra vonatkozóan semmit sem mondott. (A Müpától kapott „setlist” sem teljes, mert előzetes információ, sem a sorrend nem hiteles, sem a ráadások nem ismeretesek.) Volt miből válogassanak a művészek, hiszen – mint annyiszor elmondtuk – Shorter hihetetlen termékeny és kiemelkedő színvonalat képviselő komponista is volt. Ami biztosan elhangzott: a Zero Gravity (a Without a Net albumról), a Sanctuary, amely már 1967-ben a Miles Davis Quintet nagy sikere is volt, bár csak évtizedekkel később jelent meg lemezen), a Lost, a Miyako (a Schizophrenia c. albumról), a Witch Hunt (a Speak No Evil c. lemez indító száma, az egyik legfülbemászóbb Shorter kompozíció, olyan mint a Footprints, csak az nem hangzott el a koncerten). Szakértő barátaim szerint viszont hallhattuk az Aung San Suu Kyi c. számot is, ami egy burmai politikus hölgy neve. Shorter, aki maga is buddhista volt, nagy figyelemmel követte a Nobel-békedíjas politikus munkásságát, aki a 80-as évektől harcolt hazája erőszakmentes demokratizálásáért. (2016 és 21 között Burma /Mianmar/ kormányfője volt, majd egy katonai puccsal távolították el és bebörtönözték.)

Érdekes, hogy az ifjú Coltrane nem tört vezetőszerepre, igaz „vendég” volt (nem introzott a tételek indításánál), viszont kolosszális szólókat hallhattunk tőle mindkét fúvós hangszerén (tenor- és szopránszaxofonon). Ezen túl öröm volt nézni átszellemült arcát a többiek szólóinál, nemcsak odafordult a közeli zongoristához vagy a bőgőshöz, de egy briliáns zongoraszóló után Danilo-nak a ma divatos ökölérintéssel gratulált. A panamai származású Pérez (aki minden aláírásához odabiggyeszti a PANAMA feliratot) briliáns játékával varázsolt el minket, olykor meditatív, máskor kirobbanó merész harmóniák jellemezték előadásmódját. Érdekes volt diszkrét hangfestése és billentyűs játéka is a szintetizátoron, amikor a szám karaktere ezt kívánta. John Patituccit a legkülönfélébb formációkban láttam már, de az ezen a koncerten nyújtott játéka minden eddigi teljesítményét felülmúlta. A modern dobjáték utolérhetetlen mestere, Brian Blade is többször volt már vendégünk, tavaly szeptember végén élvezhettük fantáziadús játékát, amikor Fellowship nevű együttesével lépett fel ugyanitt.

Pár szót a közönségről. Nem vitás, hogy a Müpa rendezvényein jelen lenni bizonyos rangot jelent bármilyen műfajról is legyen szó. Nagyon helyesen tiltott a kép- és hangfelvételek készítése. A felszólítást jó lenne egy mondattal kiegészíteni, megkérve a kedves közönséget, hogy a koncert ideje alatt ne gyötörjék a készülékeiket, talán a londoni tőzsdei hírek várhatnak egy-két órát... Aztán nem kellene első lenni a mélygarázsban. Konkrétan ezen az estén a koncert kb. 9.20-kor véget ért, de az előadók bekalkuláltak legalább egy ráadást. Már ekkor sokan hagyták el a nézőteret, az első és a második ráadás között pedig még nagyobb tömeg rohant ki pánikszerűen a lesötétített nézőtérről. Bizonyára elégedetten „kipipálták”, hogy ezt is látták. Vajon milyen katartikus hatást gyakorolt ez a művészi teljesítmény ezekre a „rajongókra”, akik persze elsősorban sznobok, de azért tanúsíthatnának némi méltóságot, már csak saját önbecsülésük kedvéért is.

Mindeme kellemetlenségek nem változtatnak záró szlogenemen, mely szerint az élő zenei élményt semmi sem múlja felül.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  2025. március 26.

Fotó: Hirling Bálint

Pontos leírást ITT talál.