A magyar jazzdobosok doyenje hosszú pályája során számos saját formációt vezetett, játszott neves magyar és külföldi felállásokban, diszkográfiája is igen gazdag. Olyan pálya áll mögötte, amelynek krónikája egy többkötetes regény lehetne. Remek humora, színes egyénisége is közismertté és közkedveltté tette. Ha van „nagy generáció” a magyar jazzben, Imre dobogós helyet foglal el köztük: ők voltak azok az úttörők, akik a modern jazzt a „könnyű-, a szórakoztató- vagy tánczenétől” (nevezzük bárhogyan is) független műfajként mutatták be. Személy szerint több mint fél évszázada követem Imre pályáját, olyan közös barátaink voltak, mint Vukán György, Csík Gusztáv, Deseő Csaba vagy Vajda Sándor, de sorolhatnám hosszan. Élő legenda, aki – hála Istennek – ma is aktív. Jó szemmel (és füllel) fedezte fel a fiatal tehetségeket (elég csak Rozsnyói Pétert vagy Szaniszló Richárdot említeni).

És ha már saját – igazán népszerű, mondhatom „márkás” – együtteseiről beszélünk, akkor nem véletlen, hogy tíz éve, hetvenedik születésnapjára megjelent interjúmnak azt a címet adhattam, amit Imre így fogalmazott meg: „Nincs annál felemelőbb, mint amikor a dobok mögül irányíthatom a zenekart”.

Ezúttal – emlékezve a régi szép időkre – „Kőszegi Rhythm & Brass” néven szerepelt az a két tenorszaxofonost „foglalkoztató” zongora nélküli négyes, amely elkápráztatta az Opus lelkes közönségét. Ha röviden kellene meghatározni, hogy mi is az, ami miatt a magamfajta „hivatásos jazzrajongó” nemcsak a koncert közben érzi rendkívül jól magát, de még napokig tart ez a varázslatos hatás, az nem más, mint a „játék öröme”. Ez az, ami manapság már oly’ sokszor hiányzik az általunk szenvedélyesen szeretett műfajból. Ez viszont maximálisan jelen van az olyan veterán muzsikusok művészetében, mint amilyen Kőszegi Imre is. Csak odaül a „dobszerkóhoz” és „csak” játszik. Engedi a fantáziáját működni, nem izzadságszagú a produkció, hiszen nem „vérre megy”, a cél mindössze annyi, hogy a zenészek és a közönség egyaránt élvezze a pillanatok örömét. És ez az, ami átragad a vele játszó muzsikusokra is. Ezt tapasztaltam minden olyan koncerten, amely Imre neve alatt jött létre… (Nem véletlen, hogy a nagy nyugati nyelvekben is a „játék” szót használják a hangszeres interpretáció megnevezésére.)

Imre nem sokat beszélt, nem is konferált, de azt elmondta, hogy Szakcsi halála annyira megviselte, hogy egy ideig nem akar zongoristát a zenekarában…   Nem hiszem, hogy szükséges lenne „leltárt” készíteni a mostani koncertről. Beszámolóm végén látható, hogy Imre és társai a jazz „anyanyelvét” beszélik, hiszen mind a repertoár, mind pedig annak előadásmódja a műfaj legéletképesebb stílusirányzatát, a bebop korszerű, magas színvonalú interpretációját jelenti. A két tenor csodás együttműködése a témák „felvezetése” során, majd a terjedelmes szólók (harmóniahangszer hiányában tenor triónak mondható), valamint kíséret nélküli „párbeszédes kiállásaik” felejthetetlen élményt jelentettek.  Éppen úgy, mint az Orbán-féle fenomenális bőgőjáték (és szólók) és Imre visszafogott, nem tolakodó, mégis lebilincselő dobszólói (főleg a cinek elképesztően egyéni használatával). Jellegzetessége még az is, hogy a bőgőszólók alatt a lábcint használta a verőkkel történő kísérethez, de a seprőkkel is csodákat művelt. Ha nem tudtuk volna, hogy ez egy Kőszegi Quartet, rá nem jövünk, hiszen Imre „egy az egyenlők között”.

A szünetben Imrével és Csécsi Attila barátommal hármasban felidéztük a régi szép időket.  Imre esetében csak a hazánkba látogató hírességek kíséretében történt érdekességek felidézése is felér egy jazztörténeti előadással, amely Teddy Wilson, Zoller Attila vagy Szabó Gábor koncertjeitől az ikonikus dobosokkal való találkozásokig (Elvin Jonestól Roy Hayes-ig) sorjázik. Örömmel értesültünk arról is, hogy Imre kerek évfordulója kapcsán több fellépése is lesz ebben az évben a Müpától a Magyar Zene Házáig, a BJC-től az Óbudai Társaskörig. Én biztosan ott leszek…

KŐSZEGI  RHYTHM & BRASS

I. félidő

• Blue Train (John Coltrane)
• I Love You (Cole Porter)
• I’ve Told Every Little Star (Jerome Kern)
• Pent-Up House (Sonny Rollins)

II. félidő

• Gingerbread Boy (Jimmy Heath)
• Footprints (Wayne Shorter)
• Monk’s Dream (Thelonious Monk)
• Close Your Eyes (Bernice Petkere)

Közreműködtek:

Kőszegi Imre   dobok
Bacsó Kristóf   tenorszaxofon
Molnár Sándor   tenorszaxofon
Orbán György   bőgő

Opus Jazz Club,  2024. április 26.

Fotó: Csíkos Gábor (köszönjük a fotókat!)