Zongorán sikerült biztosítani a ragyogó zenei fantáziával megáldott Robin Aspland közreműködését, aki szólistaként és kísérőként már olyanok társaságában bizonyított, mint Kenny Wheeler, Bobby Watson, Pocsai Kriszta, Cleo Laine, Sárközi Lali, George Coleman vagy Van Morrison. A bőgős Steve Watt, aki a művészetét tanítja is, már szakavatott specialistának számít a magyar jazz rejtelmeiben. Referenciáért forduljanak bizalommal Fekete-Kovács Kornélhoz, Bolla Gáborhoz, Vörös Nikihez, Tóth Viktorhoz, Lantos Zoltánhoz, Dés Andrishoz vagy az ifjabb Egri Jancsihoz, de mind Robin, mind pedig Steve esetében akár hozzám is.

A dobos Mark Taylort még nem hallottam azelőtt játszani, de ha megfelelt Kenny Barron, Pharoah Sanders, George Coleman vagy Johnny Griffin igényeinek, akkor mellette Gina is bizalommal léphetett a pódiumra.

Az ember mindig abban a hiú reményben ír, hogy esetenként új olvasó is akad, sőt olyan is, aki nem jazzrajongó. Amikor leírom, hogy ki kivel játszott, azzal csak minősítem az olvasó előtt esetleg ismeretlen angol művészt és ilyenkor odabiggyesztem az odavaló amerikai világhíresség vagy a világhírt csak középeurópai születése okán elmulasztott magyar művész nevét. Elég szégyenteljes dolog, hogy kiváló európai zenészeknek ezzel adunk rangot, amikor alanyi jogon is kijár nekik. De hát ez van és nem is kell szeretni.

És még mindig nem tudok rátérni a lényegre, mert Kanizsa Gina koncertjeinek manapság van egy új sajátossága, amely még számos jazzkedvelő embernek sem feltétlenül ismerős. Ez pedig a "vokalizálás" művészete. A vokalizálás a jazzéneklésnek az a válfaja, melynek feltalálója Eddie Jefferson volt a második világháború után. Ennek a lényege, hogy egy lemezen elhangzott hangszeres jazzfelvételre szöveget írnak, beleértve az eredetileg improvizált részeket is, és ezt leéneklik, ami gyakran akrobatikus teljesítmény. A női apostola a vokalizálásnak a skót születésű Annie Ross volt. A magyar mezőnyből ezen a téren toronymagasan kiemelkedik Kanizsa Gina.

A koncert másik kivételes előzménye az volt, hogy az egész zenekar időben megjelent a próbára, ami igen alaposnak bizonyult, és ez nem csoda, hiszen a dobos és a zongorista 20-25 éve már nem játszott egymással, Gina pedig az életében egyikükkel sem. De meg is volt az eredmény.

Gina minden átmenet nélkül szédületes tempóban nyitott, ráadásul nem is egy vokalizálós számmal, hanem az "I thought about you" c. örökzölddel, amelytől eddig minden alkalommal iszonyatos nosztalgiát éreztem Frank Sinatra után, de ez alkalommal nem. Gina felpörgette a számot, és mivel adott slágerszöveg volt, a vokalizálás helyett scattelt (szavak nélkül improvizált, ez esetben hangszerként használva a hangját) és nem is akárhogy. Ez a zenekar azonban mindvégig vele volt.

A közönség azonnal rákattant Gina varázsára, aki ezután, röviden ismertette velük a vokalizálás lényegét, ami teljesen indokolt volt, mert még a jazzkedvelők közül sem mindenki tudta, hogy mit jelent, majd bemutatta a nevezett alműfaj klasszikusát a "Twisted"-et, melynek szellemes, csattanós szövegét a skót származású Annie Ross az ötvenes évek elején a tenorszaxofonos Wardell Gray improvizált szólójára írta. Témája egy pszichiátriai kezelés, melynek során kiderül, hogy a lélekbúvár is van olyan őrült, mint a paciens. Ez is egy pergős szám, de még angol anyanyelvűeknek is nehéz leénekelni, ráadásul ilyen tempóban úgy, hogy a poénok is kijöjjenek. De ez Ginának nem volt gond.

A vokálakrobatikai bemutató után, mert ezt máskép nem is nevezhettem, Gina minden idők egyik legszebb szerelmes dalát, Erroll Garner "Misty" c. balladáját adta elő saját érzelmeinek legbelsőbb bugyraiból merítve, gyönyörűen.

Ezt ismét tempóváltás követte a Miles Davis által halhatatlanná tett "Four" vokalizált változatával. Akinek van Facebook hozzáférése, az az alábbi linken alkothat fogalmat magának az elhangzottakról, hála K. Pósa Éva szemfülességének.

A "Four" után kiderült, hogy miért nem szabad cikket írnom saját (harmóniás) rendezvényeinkről, - amit egyébként is csak Londonban teszek, mert otthon jelen tud lenni a hazai szaksajtó, ha kedve szottyan rá. Szóval, láttam, hogy Éva filmezi a "Four"-t és amikor a számnak vége lett, még nem tudtam szabadulni a varázsától, annyira életteli és lendületes volt, és miközben Gina már kezdte felvezetni a következőt vagy kivezetni a "Four"-t, azon merengtem, hogy erről mit lehetne szépen és ütősen írni. De még semmire nem jutottam, amikor mellettem ülő fiam elkezdett bökdösni, hogy "Apa, az énekesnő hozzád beszél." Fogalmam sem volt, miről van szó, de mint kiderült,  Gina arról beszélt, miként kezdett specializálni a vokalizálás művészetére, mely folyamatban állítólag nekem is szerepem volt. Így aztán a "Four" méltatását kénytelen voltam a nagyérdeműre bízni, amely kiválóan elszórakozott az én álmatag figyelmetlenségemen is.

Kicsit sematikus szokásommá vált az utóbbi időben, hogy számról számra végigveszem a koncert anyagát. De itt olyan nívós előadással állunk szemben, hogy a továbbiakban csak néhányat érdemes kiemelni, mert gyenge láncszem nem akadt.

Fontos, hogy méltassam a 61 éves, külsejében nyugdíj korhatár szélén álló banktisztviselőre emlékeztető Robin Aspland zongorajátékát is. Robin maximális szakmai alázattal, de ösztönösen és roppant invenciózusan kísér, ugyanakkor szólistának is csodálatos. Az ő ujjai alatt valósággal énekelnek a billentyűk is. Ő még abba az iskolába tartozik, melynek legjobb exponensei, őt is beleértve, a szó legszorosabb értelmében dallamosan rögtönöznek. Valóságos Gina-Robin shownak lehettünk szem- és fültanúi. Steve Wattsról már sokszor írtam, az egyik legtapasztaltabb bőgős a brit színtéren, szólói általában visszafogottak, de jóformán minden hangnak külön mondanivalója és fontossága van, kíséretben pedig hibátlan. Mark Taylort, a dobost, most hallottam élőben először, pedig már ő is nagyon régi motoros, aki mindent tud.

Gina fantasztikus repertoárjából még három számot emelnék ki. Saját szerzeményét, a "City of joy" c. balladát, melynek dallamát és szövegét is ő szerezte, és minőségileg a standardek között a helye. Az átérzett előadásmódról nem is szólva. A másik az egyik leghíresebb és legnehezebb Charlie Parker szóló, a "Yardbird Suite" elképesztő vokalizálása volt. A harmadik olyan szám, amelyre minden körülmények között mindig elérzékenyülök, Charles Mingus "Goodbye pork-pie hat" című szerzeményéről van szó, amelyet a jazztörténet egyik legnagyobb tenorszaxofonosa, Lester Young halála alkalmából írt és amelynek megrendítő énekes változatát Joni Mitchell tette még emlékezetesebbé. A koncert után Gina elmondta, hogy életében először énekelte ezt a számot angol anyanyelvű közönség előtt és ennek tudatában még soha nem érezte át ilyen mélyen a szöveg súlyát. És ezt a mély érzést, bátran állíthatom, sikeresen tudta megosztani a közönséggel.

A megérdemelt tomboló sikernek a gyönyörű hang, az alapos felkészülés, a mélyről fakadó jazztudás és érzés mellett, Gina esetében más titka is van, de ezek könnyebben elleshetők és minden fiatal magyar énekes számára követendők. Elsősorban a hibátlan angoltudás. Nem sznobságból énekel majd minden magyar jazzénekes angolul. A minden első szótagot hangsúlyozó anyanyelvünk koránt sem olyan rugalmas, mint a jazz anyanyelve. Ha pedig egy magyar művész külföldre megy, még Tokióban is angolul fog kommunikálni a jazz közönséggel. Márpedig most, hogy ismét felébredt az érdeklődés még a fiatalok között is a műfaj iránt, roppant fontossá vált a közönség "beavatása", hogy ne érezzék, hogy amit hallanak, annak "megértése" (de rossz szó!) a bennfentesek, a vájtfülűek privilégiuma. A csodálatos énekesnő, Kanizsa Gina a műfaj egyik legjobb kommunikátora. Amit ezen a téren produkál, azt lehetne és kellene is tanítani.

London, 606 Club,  2024. február 29.

Fotó, videó:  K. Pósa Éva