Nincs olyan emberi tevékenység, amit ne érintene a kritika, gondoljunk csak a mindennapi kenyérre, vagyis a táplálékra, amit elfogyasztunk. A művészetek területén, így a zene világában még inkább működik a vélemények ütközése. De miért lenne baj az, hogy a kritika, mint minden más emberi megnyilvánulás, szubjektív? Ettől emberi, másként csak érzéketlen mérőműszerként funkcionálna. (Csak egy példa a szubjektivitásra: a legtekintélyesebb amerikai jazzszaklap, a Down Beat 1966. december 1-jei számában a lap két nagytekintélyű kritikusa John Coltrane Meditations c. albumát öt  ill. egy csillaggal értékelte, és mindez még Trane életében történt!)

Mindennapi tapasztalat az, hogy a művészeti életben általános a kritikával szembeni ellenszenv. Számos színész, muzsikus kérkedik azzal, hogy sohasem olvassa el a reá vonatkozó kritikát, még a dicsérőt sem. És ez egyáltalán nem csak kis hazánkban van így. Sokan fölösleges rossznak tartják a kritikát, vagy – ami még rosszabb – a kritikusban ellenséget látnak, és attól sem riadnak vissza, hogy a legcsekélyebb bírálatot is a legdrasztikusabban utasítsanak vissza. (Ez a közösségi média általános elterjedésével mindenki számára könnyen elérhetővé vált.)

Pedig soha ekkora szükség nem volt a kritikára, különösen a korábbi szovjet-blokk országaiban.  A kritika „küldetése” ugyanis összetett: az ismertetés (nálunk a jazz körüli információhiány még mindig végzetesnek mondható), az elemzés, az értékelés mellett nem utolsósorban a közönség ízlésének formálása is. A jazz esetében ez még fokozottabban érvényes, hiszen a rendszerváltás óta eltelt három évtizedben minden hozzáférhetővé vált, de a jazzre vonatkozó ismeretek megszerzése nem vásárolható meg a hanghordozók beszerzésével és/vagy koncertek látogatásával. Jazzkritikára tehát igenis nagy szükség van mind az „élő”, mind pedig a rögzített zene vonatkozásában. Sajnos éppen egyes hazai zenészek „hiperérzékenysége” miatt a lemezek vonatkozásában inkább „ajánlók” születnek, a koncertek értékelése pedig voltaképpen „beszámoló”. Honlapunk, a Jazz.hu kínálata így is fogalmazza meg a rovatok megnevezését. Ezért aztán a hazai kritikusok írásai inkább méltatások, mintsem távolságtartó, hűvös „igazi” kritikák. Teszik mindezt sokkal inkább a teljesítmény felmutatásának, mintsem a szigorú ítéletalkotásnak az igényével. Pedig a kritikus szívesen elmondaná, hogy nem minden produkció öt- vagy négypontos, elég csak a külföldi szaklapok áttekintése, ahol csak úgy röpködnek a három és kétpontos értékelések. Sajnos a művészek tekintélyes hányada nem veszi számításba azt, hogy az általuk igényelt túlzott lelkesedés aligha használ saját fejlődésüknek, végső soron a magyar jazz ügyének. Azt azért a legbeképzeltebb muzsikus sem hiheti, hogy a dicséretek ilyen mértékű túltengése a valós színvonalat tükrözi.

Természetesen, ha a kritikus komolyan veszi a dolgát, akkor tudnia kell, hogy nagy felelősség terheli. Nincs tökéletes előadás, de még lemez sem (ahol a felvételek során esetleg van mód a korrekcióra), azonban az óhatatlanul felmerülő hibákon nem illik sokat rugózni, élcelődni, de tiszta és világos indoklás kíséretében – körültekintő empátiával – meg kell említeni azokat. A pozitívumok kiemelése nagyon fontos, sokkal célravezetőbb a tárgyalt produkció és/vagy a résztvevő zenészek jövőbeli fejlődése érdekében – ebben talán eltérhet a hazai jazzkritika a nyugati világ gyakorlatától. A kritikus legyen olyan, mint a jó edző a sportban: instrukcióira érdemes legyen odafigyelni!

Kihez/mihez viszonyítson a kritikus? A nagy hazai és külföldi mesterek művészetéhez, esetleg az aktuális trendekhez? Tegye ezt legjobb belátása szerint, de ne felejtse el világosan megindokolni viszonyítási pontjait. Ezért (is) elvárás a műfaj múltjának és jelenének alapos ismerete, mert ennek hiányában nem születhet igazi kritika, csak emocionális élménybeszámoló.

No, és ki írhat kritikát. Bárki, aki mer, és főleg tud. Egyik legostobább vélemény, mely szerint csak zenei végzettségű személy, avagy hivatásos muzsikus.

A zene mindenkié és természetesen nem elsősorban az úgynevezett szakma számára, hanem éppen a zenekedvelő százezrek számára születik.

Az alkotónak – ez esetben – még „csőhallása” is van, nem tudja a közönség fülével hallani saját produkcióját. Ez még akkor is így van, ha a művész legbelül tisztában van teljesítményével akár bevallja ezt, akár nem. A kritikus sokkal objektívebben tudja megítélni munkája gyümölcsét, mint a zenész maga vagy elfogult rajongói… Véleményem szerint tehát, aki eléggé felkészült zenei téren és jó íráskészséggel is bír, az bátran ragadjon tollat (ma már klaviatúrát) és írjon! Jó esetben a kritikusnak is vannak kritikusai, a szerkesztő és a legfontosabb fórum: az olvasók (reméljük) százai…  A kritikusnak is vállalnia kell a megmérettetést, szakmailag és erkölcsileg egyaránt.

Remélhetőleg e kissé csapongó írásom is hozzájárul ennek a sokat vitatott kérdésnek tisztázásához. A legfontosabb pedig az, hogy az alkotók és az ítészek ne legyenek szembenálló felek, hiszen mindannyiunk célja közös: a szeretett műfaj művelése és támogatása.

Kapcsolódó cikk:  Pallai Péter: A jazzkritika nyavalyái kis hazánkban