Mi több, a fesztiválnak nem is volt része a Mike Stern Band április 13-ai fellépése az Erkel Színházban a Get Closer iroda rendezésében, amelyről Somogyvári Péter tollából és kiváló fotóival megtalálhatják a beszámolót honlapunkon. Csak április 26-án indult útjára maga a fesztivál Lizz Wright-nak az Eiffel Műhelyházban adott koncertjével, majd – csak a legnagyobbakat említve – Anour Brahem, Stanley Clarke, Avishai Cohen fellépésével folytatódott és Stacey Kent koncertjével fejeződött be.

A híres amerikai, de Londonban élő énekesnő koncertjét az „A Brazilian Night” címmel hirdették meg. Nos, a vonós nagyzenekari kíséretben nagyjából elsikkadt a latin zene, még akkor is, ha a brazil bossa nova nem tévesztendő össze a forró karibi ritmusokkal, mondjuk Kubából.

Tudjuk, hogy a jazz fogalmába ma már sok minden beletartozik. A műfaji határok soha korábban nem tapasztalt fellazulása általánossá vált. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a bebop megjelenése idején az olyan konzervatív jazzkritikusok, mint a francia Hugues Panassié azonnal a jazz halálát vizionálták. Azóta aztán sokan elsiratták a jazzt, még olyan nagy nevek is, mint Szabó Gábor vagy Tony Lakatos. Szabó 1967-ben a Down Beat magazin címlapján közölte, hogy „az a fajta jazz, amit mi ismertünk, halott.”  Harminc évvel később pedig Tony Lakatos 1997-es Gramofon interjújának címe ez volt: „A jazz gyönyörű szép nő, de halott”. Szerencsére Tony is aktívan részt vett feltámasztásában…

A műfaj pedig továbbra is él és virul. Nos, ezzel csak azt akarom mondani, hogy a kevésbé ismert standardekből és a Stacey Kent-Jim Tomlinson (tenorszaxofon) házaspár saját szerzeményeiből felépített program, ha nem is minősült „vegytiszta jazznek” (legalábbis az én olvasatomban), de mindenképpen ebbe a műfaji besorolásba lehet foglalni. És azt se felejtsük el, hogy sokak számára ez az első lépés a műfaj megismerése felé vezető úton.

Azért be kell vallanom, hogy több barátom (és bizonyos mértékben magam is) némi csalódással jöttem el az Erkelből, miközben a koncert egyértelműen forró hangulatú hatalmas közönségsiker volt, az újabban nálunk is meghonosodott „standing ovation”-nal. Természetesen a legmagasabb szintű szórakoztatásnak lehettünk tanúi egy valódi világsztár jóvoltából, és ehhez nagyban járult hozzá a hazai Danubia zenekar is. Az, hogy nekem sokkal jobban tetszett a fesztiválnyitó Lizz Wright és a pár nappal később fellépett Diana Krall, az legyen az én magánügyem.

Természetesen azt mindenki tudja, hogy „ízlések és pofonok” igencsak különböznek. Nekem feltétlenül vonzóbb egy énekes „jazzes” kisegyüttes vagy „igazi” jazz big band kíséretével, biztosan nagyon konzervatív ízlésem van. De el kell mondanom, hogy Stacey Kent korábbi fellépése például 2011 novemberében a Budapest Jazz Clubban (még a Múzeum utcában) lehengerlő hatással volt rám. Koncertbeszámolóm címében a „jazzálom” kifejezés volt, igaz ez egyúttal a bemutatott „Dreamer in Concert” c. lemezre is utalt, de őszintén így is éreztem, amit akkor leírtam a koncert értékelését illetően.  Most viszont – jóllehet már pontosan tudtam, hogy Miss Kent vagy Mrs. Tomlinson vagy öt éve „eljegyezte” magát a nagyzenekari kísérettel, visszasírtam a kisegyüttest, ami persze most is ott volt a színpadon, de természetesen nem ez dominált. Igaz, hogy a tenoros férj halvány szólói, bármennyire is igyekeznek Stan Getz nyomdokain haladni, meg sem közelítik azt. Alighanem van egy tucat olyan tenoros nálunk, aki messze meghaladja Mr. Tomlinson teljesítményét. Már 2018-ban az I Know I Dream c. albumán nem kevesebb, mint 33 vonósból és még további 16 hangszeresből álló nagyzenekar kísérte, plusz természetesen a saját kvintettje. Nos, ezt a hangzásvilágot valósította meg az énekesnő az Erkel színpadán is, ahol a megszokott saját kísérete mellett a Balassa Krisztián által dirigált Danubia zenekar erősítette az előadást. (Persze az „I Know I Dream” most is elhangzott.) A nagyzenekar mellett volt még egy magyar vonatkozása is a koncertnek: a „beépített” négy hangszeres zenész egyike a Londonban élő Hofecker Mátyás bőgős volt…

Mindezzel nem is lett volna semmi hiba, de őszintén szólva kicsit sótlan, megkockáztatom, itt-ott unalmas előadás sikeredett. Ezzel együtt a közönség túlnyomó többségének kifejezetten nagy attrakciónak bizonyult: Nem szabad elfelejteni, hogy a könnyebb műfajok kedvelőinek nagy része aligha Ornette Coleman zenéjére kíváncsi. A The Bad Plus, de még Bill Frisell intim muzsikája sem fog soha több ezer nézőt beterelni a hatalmas előadótermekbe, még egy 2 milliós nagyvárosban sem. (És azt se felejtsük el, hogy a közönség soraiban meglehetősen sok külföldi is akad manapság, akik közül az itt tartósan élő, akár pedig a turisták is inkább keresik a nemzetközi piacról ismert neveket.)

Hát ezek jutottak eszembe a fesztiválzáró kapcsán. Tudom, hogy az alma is gyümölcs, meg a körte is, de nem feltétlenül hasonlíthatók össze. Számomra nem a kiemelkedő jazz események egyike volt ez a koncert, a remek Jazzfest Budapest 2023 sok parádés élményeinek sorában. Sorry…

Jazzfest Budapest, Erkel Színház, 2023. május 17.
Fotó: Kleb Attila