Jazzrobbanás az Opusban // Szőke Nikoletta új formációjának bemutatkozó koncertje

Márton Attila 2023. április 12.

Az új formáció neve igazán szellemes: a jazz és az explosion (azaz robbanás) szavak összevonásából képzett JAZZPLOSION abszolút találóan fejezi ki annak a dinamikus zenei produkciónak a nagyszerűségét, amelyről a debüt-koncert résztvevői már az első pillanattól meggyőződhettek…

Nem akar blikkfangos indítás lenni részemről azt elmondani, hogy Niki pályáját igazán figyelemmel kísérem 2002 novemberi indulásától immáron két évtizeden keresztül. Már első, bemutatkozó albumáról (Golden Earrings) is én írtam az ötpontos kritikát a Gramofon 2008/4. számába, majd további lemezeit is bemutattam különféle fórumokon és egy terjedelmes interjút is készítettem vele a Demokrata c. hetilapba. De mit is írtam közel 15 éve első lemeze kapcsán? „Adva van egy fiatal énekesnő remek hanggal, hibátlan intonációval, frazírozási képességgel és időérzékkel.” Hozzátehetem, hogy Niki meglehetősen figyelemreméltó komponista és szövegíró is. Emellett újabbnál újabb – divatos szóval – projektekben és formációkban gondolkodik. A legújabbal tehát nagycsütörtökön mutatkozott be az Opus értő és lelkes közönsége előtt. A zongora nélküli felállásban László Attila gitározik, Fekete Kovács Kornél játszik trombitán és (főleg) szárnykürtön, Niki férje, Barcza Horváth József bőgőzik és Balázs Elemér dobol. (Valaha, a 90-es évek közepén volt egy Leaders nevű formáció, amelynek minden tagja egyben zenekarvezető is volt /Pege, Tomsits, Babos, Kőszegi/, nos, ez „ugrott be”, amikor értesültem a formáció felállásáról…) Itt hívom fel olvasóink figyelmét a honlapunkon olvasható – a koncertet megelőző – interjúra, amit főszerkesztőnk, Irk Réka készített. Ebből számos aktuális információ tudható meg, amelyeket itt nem ismételnék meg.

A 70. születésnapját januárban a Müpában ünnepelt László Attila, a hazai jazzgitár koronázatlan királya. Óriási tudásánál, csak sokoldalúsága nagyobb. Attila sok évtizeden keresztül a hazai jazz (és a minőségi popzene) élvonalában foglal helyet, de egyben a magyar kortárszene megkerülhetetlenül fontos személyisége is.

Fekete Kovács Kornél is kiválóan megállja a helyét minden zenei műfajban. Az ország legjobb nagyzenekarának élén áll, hat év óta rendezi meg a MAO aktuális kisegyütteseivel az Opus „Legendás jazzalbumok” sorozatát, és egyéb aktivitásainak puszta felsorolása is túlnőne e dolgozat keretein.

Barcza Horváth József egyike az ország legkiválóbb bőgőseinek. Ő is a legkülönfélébb formációkban játszott az elmúlt évtizedek során. Mostanában igazán gyakran láthatom és élvezhetem játékát, mert ő a MAO nagyzenekar és a különféle MAO combo-formációk bőgőse (és olykor basszusgitárosa is), amelyek a műfaj történetének legkiemelkedőbb nagylemezeit „rekonstruálják” az imént említett sorozatban.

Utoljára, de nem utolsósorban (szegény dobosokat rendszerint utoljára említik mind a zenekari tagok felsorolásában, mind pedig a lemezeken) pedig mértékadó amerikai vélemény szerint egy zenekar „csak” annyira jó, amennyire a dobosa. Balázs Elemér nem csak kiemelkedő hangszeres zenész, de szinte egész pályája során saját együtteseit vezette. A szinte intézményszámba menő BEG immáron több mint két évtizedes múltra tekint vissza.

Niki vérbeli jazzénekesnő, ez most is bebizonyosodott, hiszen bármilyen jó zenei anyagból képes minőségi jazzt alkotni. Remek előadásmódja, kristálytiszta, kissé füstös hangja, kifogástalan szövegmondása, a kísérő zenészekkel és a közönséggel történő felszabadult kommunikálás készsége teszi a hazai jazzvokál meghatározó egyéniségévé. Konferálása igazi családias légkört teremt az első pillanattól, az utolsó meghajlásig. Mértéktartó scattelése annyira természetes, mint amikor valaki csak jókedvében játszik a dallammal vagy – mint a jazztörténet a scat keletkezéséről tartja – az énekes elfelejtette a szöveget. Ez azért (is) nagyszerű, mert sok, a jazzel csak ismerkedő hallgató számára idegen a lehengerlő vokális improvizáció.

A koncert kissé pechesen indult, mert Niki mikrofonja nem működött, ami énekes esetében még inkább nélkülözhetetlen, mint egy hangszeresnél. A zenekar eközben is remekül swingelt az adott tempóban és a két szólóhangszer (a gitár és a trombita) felelgetett a ritmustandemmel a háttérben. A Nagy Amerikai Daloskönyv egyik gyöngyszeme, a „Why Don’t You Do Right?”, volt az indító, amit Peggy Lee tett világhírűvé Benny Goodman kíséretével. Ha valami, ez aztán megalapozta az egész este ünnepi hangulatát. Tudjuk, hogy Niki igazán szereti a modernebb hangvételű „jazzslágereket” is, így aztán Burt Bacharach neve kétszer is felmerült: hallhattuk a „Close to You”-t és a „The Look of Love”-ot is. Már a második számtól (azaz a Close-tól) Kornél az énekes előadáshoz még inkább alkalmazkodó szárnykürtöt használta szinte az egész előadás során.

Nikiről tudjuk, hogy szívesen ír dalokat, akár a zenét, akár szöveget illetően, de a hazai zenészek többsége éppen olyan fülbemászó „standard-ízű” dalokat komponál angol, de akár magyar szöveggel is, amelyek szervesen illeszkednek egy koncert vagy lemez repertoárjába. Így aztán sorra került a második félidő első tételeként Niki saját dala, mégpedig anyanyelvünkön: „Az út hadd vigyen” címmel. Elemér öccse, Balázs József zongorista írta a „Be Mine” c. dalt (szövegét pedig Niki), László Attila (Harcsa Veronika angol szövegével) a „Correspondence” c. számot, amit Niki januárban a Müpában Attila születésnapi koncertjén is előadott. De elhangzott Barcza Horváth József „Én bolond” (Fool Me) c. dala is, amelynek angol szövegét természetesen Niki írta.

De nincs énekes jazzkoncert amerikai számok nélkül. Nem is tudom, hogy hallottam-e valaha is magyar színpadon a Marilyn Monroe által világsikert aratott filmslágert, a „My Heart Belongs to Daddy”-t. Óriási sikert aratott, mint az „amerikai blokk” további darabjai is: Muddy Waters R&B slágere, az „ I’ve Got My Mojo Workin’”, a Nina Simone előadásában népszerűvé lett „I Put a Spell on You” vagy Thelonious Monk bebop gyöngyszeme Bud Powell tiszteletére, az „In Walked Bud”. Végül a ráadás szám Charlie Chaplin világslágere, amely ugyancsak bevonult a jazz standardek sorába: a „Smile”. Mindenki mosolyogva távozott vagy maradt, mert az Opusban van arra lehetőség, hogy még eméssze az ember a látott-hallott élményt, beszélgessen (ismerős és ismeretlen) jazzbarátokkal, lemezeket dedikáltasson a művészekkel, fotók készüljenek amúgy jazzesen. Ezúttal magam is maradtam még sok kedves jazzbaráttal és jazzbarátnővel kívánva egymásnak szép Jazzhúsvétot!