Az átváltozás krónikása

Egyszer New Yorkban mondta nekem valaki, hogy egy akkora városban nem lehet senki csodabogár. Mert tízmillió ember között semmi nem extrém. Akkor jutott eszembe a beszélgetés, mikor Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint új quartetjét hallgattam a győri zsinagógában. A fiatalok megpróbálnak nevet adni a dolgoknak ebben a gyökeresen felfordult világban, válaszokat keresnek és kérdeznek. Nem érdeklik őket az önjelölt próféták. Keresgélik a helyüket, az életüknek értelmes keretet adó formákat, élhető hagyományokat, ami nem könnyű. Egy interjúban Kuczera Barbara a népzenéről szólva pontosan fogalmaz ennek nehézségéről: „Ez a kultúra egy falusi közegből jön, ahol más életmódot élnek az emberek. Mi ezt a városban csak imitáljuk.” Ezért néha a másik útra lépnek: megpróbálnak újakat teremteni.

Harcsa Veronika, aki ennek a modern keresésnek jó ideje karakteres figurája, most hét év után hazatelepül Londonból. Ő a páneurópaiságról nem a hírekből hallott, megélte. Hitelessége vonzotta ide a közönséget. Mások találkoztak vele a Művészetek Völgyében, ahol négy-öt éve saját udvarában látja vendégül az érkezőket, elmentek a Szenvedélyem a jazz előadására a Müpába, de akadt, aki itt hallotta őket korábban duóban Győr legkiválóbb akusztikájú koncerttermében. A felkonferálásokban játszottak is ezzel a különleges adottsággal. Hol lehet suttogva elmondani egy dal titkait úgy, hogy a hátsó sorokban ülők is jól hallják? Az énekesnő pedig Dee Dee Bridgewater modorában mesél is az útkeresés tapasztalatait megfogalmazó dalokról, melyek a világ és saját magunk egyszer csodába illő, máskor rémes és ijesztő átváltozásait rögzítik. Az új CD, a „Shapeshifter” kilenc nap kilenc koncertes lemezbemutató turnéja erről szól.

Jazz Groove

Ehhez persze olyan zene kell, ami megérinti és megmozdítja ezeket a képekkel, filmekkel, fényekkel, dübörgő monoton ritmussal agyonstimulált lelkeket. Kísérletezett ezzel már Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint a Bin-Jip idején is, ahol erős ritmikai alapú, elektronikus hangzásokkal operáló modern zenét kevertek ki, amire táncolni is lehetett, mint a jazz hőskorában.

A mai életben örökké jelenlevő dinamizmust, felpörgést hozza a groove, ezért kellett a ritmusszekció, mert duó formációban kötöttebbek a szerepek. Vera a Brüsszeli Királyi Konzervatóriumban megismert zenészeket invitálta meg a quartetbe. Nicolas Thys nagybőgőzött és Antoine Pierre dobolt. Itt azért maradt bennem hiányérzet, mert hallottam mit művelt Kenny Garrett bőgőse és ütőse MOMKult koncertjén nemrég. A székek karfájába kellett kapaszkodni. A már a Take Five-ban, sőt Coltrane klasszikus „Love Supreme”-ben is használt wamp, a basszusmenetek ismétlődő dallama, melyre ráerősítenek a dobok, itt elég diszkréten szólt. (És akkor még diplomatikus voltam.) Gyémánt Bálint gitárjátékát viszont nevezhetjük perkusszívnak, ha ilyen kifejezés létezik. Effektekkel, a kézzel tompított húrokkal, a bravúros ritmusjátékokkal.

Harcsa Veronika énekesnői arzenáljának teljes fegyverzetét felvonultatja. A technikai profizmust, amit meg lehet tanulni egyik kedvencétől, Carmen McRae-től, a fellépés intenzív jelenlétét, ami Joni Mitchell vagy Sade sajátja. A filigrán alkat a régi, de az utcai nadrágban színpadra lépés a múlté, bár lehet, hogy a festett selyem nyári ruha a hőségnek is szólt. Úgy szólt a zenéjük, mint mikor egy művészi animáción egy sokpixeles négyzetrácson véletlenszerűen bukkannak fel a színes kockák, míg ki nem rajzolódik a kép. A legszínesebbeket Vera rakta fel. (Egy rejtvény a soron következő koncertek nézőinek: nem sikerült megállapítanom, mit tetováltatott az énekesnő a lábfejére, mert messzebb ültem. A megfejtőknek nem sorsolunk ki semmit :)

Ami lehetséges, és ami nem lehetetlen

Mi a különleges a műsorukban? Modern témák ősi balladák modorában. A magánszféra megvédéséről a közösségi média és a telefonok uralma ellen, az egó lázadásáról, hogy ne uraljanak minket a gépeink. Az énekesnő által jegyzett szövegek (az egyetlen kivétel a „Bori lázadása”, amit testvére írt) a kiegyensúlyozottság keresésének dalai. Ha ez a balansz működik, nem kell nagy arcot kreálnod, hogy figyeljenek rád.

A koncert elején és végén a régi lemezekről hallottunk bemelegítésként és a közönség teszteléseként néhány számot (Saying No, Possible), aztán jött a CD-ről a bravúros „San Francisco”, a címadó „Shapeshifter”, a gyönyörű „Listen to Me Now” (ebből lehetne egy rádiókban unalomig játszott dalt kreálni, de szerencsére ellenálltak a csábításnak). A legütősebb a koncerten a lemez trilógiájának előadása (a First Night, Second Night, Last Night), az expresszionizmus alaptételével: teremtett az ember magának egy olyan világot, amiben nem tud boldogan élni? A sámánénekeket idéző énekszólók olyan hatásosak voltak benne, hogy pár pillanatra még a reflektorok is kialudtak, a zenekar játszott tovább, mint a Titanicon, míg újra fény árasztotta el a színpadot, nyilván a dal hatására. Szerencsénk volt, hogy nem esőért könyörgött.

Londonban régóta érdekes hagyomány a szellemi kirakodóvásár, ahol a dizájnerek megmutathatják az eredeti, kreatív és gyakran humoros ötleteiket. Ez a Wamp. Mondtam, egy nagyvárosban nincs semmi, ami különcség lenne. A Harcsa-Gyémánt Quartet koncertje pontosan egy ilyen szellemi kirakodóvásár. (Bár wampjukon még lehet javítani). A végén azért álljon itt egy praktikus figyelmeztetés Shapeshifter, az átváltozás jegyében. Nem mindegy az életben, melyik békát csókolod meg, ha királyfiról (vagy királylányról) álmodozol. Aki értette a célzást, annak ráadásként eljátszották a Gershwin örökéletű klasszikusát a „Summertime”-ot, persze a maguk stílusában. Indul a turné, érdemes meghallgatni.