Ez azoknak, akik nem akarják megtanulni és közösen elénekelni a „Balatoni kalóznak Paloznak a Paradicsom” kezdetű helyi folk remeket, kevésbé csábító, mert mi már csak ilyenek vagyunk, szeretjük hallgatni a jó zenét. Hasonlóság még Pori és Paloznak között, hogy láthatóan nagy hangsúlyt helyeznek a helyi tehetségek felléptetésére. (Itt erre szolgál a Fábián Juli színpad.) És az utolsó hasonlóság: Porin és Paloznakon is fellépett idén Emeli Sandé (Finnországban tavaly is). A finn színpadon idén még ugyanakkor tiszteletét tette ott Dave Douglas és Joe Lovano quintetje és Immanuel Wilkins, szóval komoly erők mozogtak a színpadon, a kistestvérnek sem kell szégyenkeznie, hiszen Richard Bona és Alfredo Rodriguez formációja az egyik legkeresettebb most a koncertszínpadokon.

Idén úgy döntöttem, hogy egy-egy koncertre koncentrálok, és nem a több napos fesztivál mozaikját rakom össze. Majd jövőre mindet megnézem. Az idei Paloznak legemlékezetesebb koncertje vitán felül Emeli Sandé fellépése volt. Amikor halljuk a jól ismert szöveget, hogy nincs új a nap alatt, minden utánzás és másolat, akkor biztosak lehetünk benne, hogy megjelenik valaki, aki csendesen – vagy az ajtót berúgva – jelzi, a teremtő tehetség képes mindig újat és különlegeset alkotni. Így van ez a művészet minden ágában, miért ne lenne így a zenében is? Mark Knopfler után mást jelent a rockgitározás. A jazznek meg eleve alaptermészete, hogy mindent el és be tud fogadni, jobbá tud tenni, minőségi új szintézist tud teremteni. A feldolgozások két zene találkozásakor erre a legmeggyőzőbb példák, mondjuk, hallgassunk bele Sarah Vaughan Songs Of The Beatles című albumába 1981-ből, vagy hosszabb utakra érdemes a kocsiba tenni a Jazz and Beatles-t 2012-ből.

Most pedig a Balaton partján meghallgathattuk a jelen legtökéletesebb bizonyítékát az állítás igazolására: Emeli Sandé adott koncertet a 10. Paloznaki Jazzpiknik első napján.

Emeli portréja

Az aberdeenshire-i Alfordból származó skót lánnyal nem fukarkodott a Jóisten születésekor, kivételes képességekkel áldotta meg. Már nyolcévesen dalokat írt, 15 éves, amikor a Choice FM meghívta Londonba az általuk szervezett Rapology versenyre a Hangot, amiről mindenki tudott. Richard Blackwood bevitte az MTV Camden stúdiójába gospelt énekelni. Közel volt a tűzhöz. Sandé majdnem nagy áttörése a húgának volt köszönhető, aki lefilmezte őt a zongoránál, amint saját számát, a Nasty Little Lady-t adja elő. A házi gyártmányú „klipet” beküldték Trevor Nelson BBC Urban Music versenyébe. Sandé lett az egyik győztes, és azonnal lemezszerződést ajánlottak neki. Mások azt mondták, várjon, mert hamarosan sorba fognak állni nála az ajánlatokkal. Kit nem csábított volna ez az ajánlat tizenévesen? De Emelit más fából faragták. „Bekerülni a kiadói körforgásba, ez nem tetszett. Arra gondoltam, hogy inkább én szeretném kézben tartani a dolgokat. Nehéz döntés volt, mert az ajánlat nagyon csábítónak tűnt. De inkább befejeztem a középiskolát, felvételt nyertem a Glasgow University orvosi karára.  Túl rizikós lett volna nemet mondani az egyetemre, és elmenni Londonba egynek a sok énekes közül.”

Glasgowban, Skócia legnagyobb városában Sandé ösztöndíját azzal egészítette ki, hogy a város szállodáiban jazz standardeket zongorázott és énekelt. Felkerült a város zenei életének térképére, de még nem a kiemelt pontként. Tanulságos pálya az övé. A Hangot már egyre többen ismerték. „Állandóan a könyvtárban ültem, rengeteg beadandót kellett írnom, a fejem tele volt adatokkal és vizsgákkal. Erről nem lehet dalokat írni.” De voltak fellépései, a tanulás mellett a dalszerzést sem hagyta abba. Az igazi áttöréshez már minden adott volt: a Hang, a hangszertudás és a saját kompozíciók. Elutazott Londonba, hogy producerekkel találkozhasson, de az újabb lökést édesanyja kalózakciója adta, amikor elküldött egy CD-t Sandé dalaival a 1Xtrába. A „Home Session” rovat legnépszerűbbjei közé került, ezért az év végén meghívták fellépni egy bemutatóra a Sohóba. Itt találkozott Sandé Shahid Khannal, akivel együttműködve túllépett a pusztán jazz-zongorista és énekes szerepen, sikeres szerző lett. Egy populárisabb világba tévedt, amit a sznobok nem szeretnek, de a közös kompozíciók működtek, egyik első szerzeményük a Diamond Rings sikere után a zeneipar is falkapta a fejét, 2010 márciusában a Virgin Records szerződtette. Skócia ekkor veszített el egy kiváló doktort, mert Sandé ekkor már úgy döntött, hogy felfüggeszti az orvosi tanulmányokat.

A koncert repertoárja

Olyasmit ért el 2012-es albuma, az Our Version of Events kiadása óta, ami egyedülálló: a Grammy-k is jönni fognak, de a Granny-díj már az övé. Mellettem egy idős házaspár bevallotta, hogy üdülésükbe unokájuk sürgetésére vették be a programot, mert közölte velük, ezt látniuk kell. Sandé nem a halálos veszedelmet hozó vagy önpusztító jazzszirének közé tartozik. Nem is az „ez nekünk jár” feminista trend képviselője. Olyan élet van mögötte, és olyan életigenlés és élni akarás benne, ami lenyűgöző. Az anyuka angol, apja tanár, zambiai bevándorlóként érkezett (a „Daddy” róla szól), a rasszizmus szót neki nem kell elmagyarázni. De mitől különleges a poklokat megjáró Billie Holliday és Nina Simone is? Attól, hogy öröm és fájdalom a színpadon csak akkor hiteles, ha az előadó nem manírként adja elő. Na, Sandé remek iskolákat járt ki ilyen szempontból. Ösztöneit követte. „Ha valami túl okosat akarok írni, az sosem működik. Ha egy számon egy napnál tovább kell dolgoznom, azt inkább hagyom. Minden, ami jó, az igazából spontánul jön.” 2016-ban jelent meg második stúdiólemeze Long Live the Angels címmel, 2017-ben ismét őt választották meg a „Legjobb brit női szóló előadónak”. A zene ügyéért tett szolgálatai miatt pedig Erzsébet királyné a „Brit Birodalom Rendjének tagja” címmel tüntette ki.

Ha valaki autentikus jazz előadásra menne, ne Sandét válassza. De, akit csak a R&B érdekel, annak is hiányérzete lesz (a gitáros rockosabban csak a bemutatáskor játszott néhány taktust), de aki a gospelt vagy a soult szereti, az élvezni fogja, mert Sandé nagyon érzi a bluest és gospelt is (amikor a pazar hangú két kísérő vokalistával megszólalt a kórusuk, aki ért ehhez a zenéhez, annak libabőrös lett a karja). Adott a Hang, kikevert hozzá egy speciális zenei szintézist, ráadásul a szerzeményeiben a szövegnek legalább olyan fontos a szerepe, mint a zenének. Ezért énekelhette el ő a 2012-es nyári olimpia nyitóünnepségén Londonban az „Abide with Me"-t, és ezt a Hangot hívták meg a Fehér Házba, mikor Carole King előtt tisztelgő műsort rendeztek (ahol lazán leénekelte a partnereit), amikor pedig az ünnepelt Carole King klasszikusát (You Make Me Feel Like A) „Natural Woman”-t is előadta, mindenkinek Aretha Franklin jutott az eszébe. Van az a Hang, ami ámulatba ejt.

Ha abból indultunk ki tehát, hogy igaz a mondás, a jó művész másol, a zseni lop, akkor tegyük hozzá, a tehetség pedig teremt. Pure barry, mondják a derék skótok, ha nagyon elégedettek valamivel. Na, a paloznaki koncert is ilyen volt.

Mivel a szervezők jóvoltából végre kaptam egy tisztességes set listet, nem bajlódom a program részletezésével. Ezek a dalok hangzottak el:

• Heaven
• Hurts
• Shine - somebody else interlude
• My kind of love
• Highs & lows
• Breathing underwater
• Clown (look what you’ve done)
• Beneath your beautiful
• Look in your eyes
• Wonder
• Next to me
• Brighter days
• Read all about it

Paloznaki Jazzpiknik, 2022. augusztus 4.

Fotó: Mohai Balázs