Tudni kell, hogy a BMC Records a nemzetközi színtéren is elismert lemezkiadónak számít. A hazai élvonal számos kiemelkedő lemezalbuma jelent meg itt: Dresch Mihály, Tóth Viktor, Borbély Mihály, Szakcsi Lakatos Béla, Gadó Gábor, Fekete-Kovács Kornél és a MAO, Bacsó Kristóf és még sok más zenész neve fémjelzi. Másrészt a kiadó több olyan projekt megjelentetését is felvállalta, amelyben részben vagy egészben külföldi művészek játszanak. Így aztán Chris Pottertől Lionel Louekéig tart a fényes névsor. A teljesen külföldiek által előadott projektek kiadásában említhetjük Hans Lüdemannt és persze Aki Takase-t is.

Nem csoda tehát, hogy a japán hölgy otthonosan mozog a BMC székházában és az Opus Jazz Clubban, hiszen 2018. augusztus 9-én is fellépett itt, és a Japanic nevű formációjával az ezt megelőző napokban vették fel a „Thema Prima” lemezt a BMC stúdiójában. 2020 augusztusában pedig az „Isn’t It Romantic?" c. duó lemezt készítette el ugyanitt. Mondanom sem kell, hogy ha nem tart tovább a vírusjárvány, már biztosan hamarább sor került volna erre a most realizálódott látogatásra is.

Nem állítom, hogy az lenne a mérvadó egy muzsikus jelentőségét illetően, hogy hány jazzlexikonban szerepel, de magam is meglepődtem, hogy Aki Takase szinte mindegyikben. De „előélete” ismeretében ez nem is csoda. Az Osakában született 74 éves japán zongoraművésznő már több mint három évtizede Berlinben él és dolgozik. Kötődése ehhez a kozmopolita városhoz nagyon is érthető, hiszen első európai koncertje 1981-ben az itteni jazzfesztiválon történt.  1987-től él a német fővárosban, férje a híres zongorista: Alexander von Schlippenbach. Mint ismeretes, mindketten az avantgárd jazz elkötelezett hívei. Takase is a teljes free és avantgárd élvonallal játszott David Murray-től Louis Sclavisig. Emellett kiváló pedagógus, és még a 90-es években az egyetemen tanította Daniel Erdmann szaxofonost, aki aztán Franciaországba költözött, így ritkán találkoztak. Párizsban a repülőtéren véletlenül összefutottak, és Takase Japanic nevű kvintettjében történő közreműködésre kérte fel Erdmannt. Így született a Thema Prima c. albumuk Budapesten a BMC Records gondozásában. Aztán jött a vírusjárvány miatti kényszerpihenő, ami kreatív művészek esetében termékeny időszakot is jelenthetett. Így történt ez hőseink esetében is: az egyik berlini, a másik pedig reimsi otthonában „ötletelt”, és a kommunikáció a mai technikai adottságok mellett nem jelentett akadályt. A „finomhangolást” már a budapesti stúdióban végezték el 2020 augusztusában és megszületett duólemezük „Isn’t It Romantic?” címmel. Most pedig eljött a harmadik CD elkészítésének ideje is. Ezért jött a négytagú „stáb” Budapestre: hétfő és szerda között felvették a Carmen Rhapsody c. lemezt, amely előreláthatólag a jövő év elején jelenik majd meg.

Nos, tehát egy „fordított” lemezbemutató koncert tanúi lehettünk, hiszen a lemez zenei anyagát kaptuk, anélkül, hogy az megjelent volna. (Reméljük, hogy „igazi” lemezbemutatóra is sor kerül majd a jövő évben.)

Aki Takase jazz-kamarazenekarában a zongorista „leader” mellett ezúttal az ugyancsak japán mezzoszoprán operaénekesnő, Mayumi Nakamura szerepelt, a korábban már említett Daniel Erdmann szoprán- és tenorszaxofonon játszott és a francia Vincent Courtois csellózott. Georges Bizet híres Carmen c. operájának tételeit adták elő. A mindig kísérletező kedvű Takase korábban számos nagy jazzkomponista életművét dolgozta fel saját elképzelései szerint (W.C. Handy, Fats Waller, Duke Ellington, Thelonious Monk, Eric Dolphy és Ornette Coleman) ezúttal még csak nem is általában a klasszikus zene felé, hanem egyenesen az opera műfaj irányába nyitott. A kortárs zenei nagyságok, elsősorban John Cage kompozíciós technikájának és látásmódjának hatását tükröző feldolgozások igazi meglepetéssel hatottak a lelkes nézőseregre, akik a rendkívüli hőség ellenére eljöttek erre a rendhagyó előadásra. Nem is kell bizonygatni, hogy milyen kiérlelt volt ez az előadás, hiszen a koncertet lemezfelvétel előzte meg! Ettől komolyabb „felkészülés”, „próbafolyamat” nem előzhet meg egy fellépést sem…

Tehát különleges zenei élményben volt részünk. Az opera legismertebb tételei, az áriák természetesen Nakamura előadásában hangzottak el, felcsendültek a mindenki által jól ismert melódiák, a Tarantella, a Habanéra és a Torreador-dal.  A kíséret persze nem nélkülözte a free elemeket és a kortárszenei hatásokat. A tenor- és szopránszólók, különösen az utóbbiak szervesen illeszkedtek az előadott produkcióba. Voltak a zongorista „párbeszédei” a szaxofonossal éppen úgy, mint a csellóssal. A második rész pedig a két hölgy nélkül, a szaxofon és cselló játékával indult. Egyszer a kasztanyetta is „bevetésre” került, ha már Spanyolországban időztünk. A japán Carmen már eleve érdekes látványt nyújtott, mandulavágású szeme némi kontrasztot mutatott a spanyol cigánylány-jelmezzel. De a mai globalizált világban hozzá kell szoknunk a legkülönfélébb kultúrák egymásra hatásához.  Közismert a japánok (az utóbbi években pedig a kínaiak) hihetetlen affinitása a nyugati klasszikus zene és a jazz irányában is, de ugyanez vonatkozik a művészetek minden területére a festészettől a film világáig.

Régi szlogenem, mely szerint az „élő zenét semmi sem helyettesíti” most még fokozottabban igaz, mert ez a produkció nemcsak zenei, de vizuális élménynek is felejthetetlen marad, talán a fotók révén olvasóink is egyetértenek ezzel. 

Opus Jazz Club 2022. július 21. 

Fotó: Siklós Péter