Az avatás Kém Sándor jazz-zenész-tanár bőgőszólójával vette kezdetét. A nemrég Rotterdamból hazatelepült bőgős Eden Ahbez: Nature Boy című örökzöldjét játszotta el. Ezt Követően Halász Gyula köszöntötte az ünneplőket. Beszédében kitért a helyi jazzklub alapításának és működésének jelentőségére. Mérföldkő ez a kanizsai jazztörténet életében, melynek gyökerei a ’20 évek közepére nyúlnak vissza – emlékeztetett Halász Gyula. Ezt követően dr. Polai György a jazzklub egykori alapítója mondta el ünnepi beszédét. Az avatóbeszéd elhangzása után a régi jazzklub tagjai közösen leplezték le Béres János Vajda Lajos-díjas szobrászművész alkotását. Az alábbiakban dr. Polai György avatóbeszédét közöljük.

 Alapító tagok

 Halász Gyula

„Az embernek nem marad más: nap mint nap beleszeret a jazzbe. Mert a jazz titokzatos dolog és megkívánja a zarándoklatot. Aki megteszi, soha nem bánja meg: a jazz olyan titkot ad, amit ma semmi más ezen a földön. Szeretetet és összetartást”. Szabados György Jarrett költeményéből idéztem, amit Keith Jarrett triója 1972-es székesfehérvári koncertje ihletett.

Az évfordulós megemlékezés szervezője, Halász Gyula barátom kért fel arra, hogy szóljak néhány szót a most avatandó emléktábláról, a jazzklubról, aminek 15 évesen egyik alapítója és a kezdetektől néhány évig magam is tagja, az eseményeknek részese voltam. Szerencsés helyzetben vagyok, hiszen Gyula barátom 2 és fél évtizede már kiadta azt a Jazz Kanizsán című kötetet, ami számos dokumentumot, visszaemlékezést, fotót tartalmaz a jazzklub megalakulásáról, tevékenységéről és a nagykanizsai jazznapok, fesztiválok nagyszerű eseményeiről.  A tények ebből a könyvből jól megismerhetőek: 50 éve a dolgok szerencsés együttállása okán egy olyan életképes kezdeményezés indult el, aminek eredményeként Nagykanizsa az ország egyik jazz központjává vált.

A ’70-es évek legelején a BBC-s Bobby Gordon, azaz Pallai Péter János jóvoltából, főként Kozma Győző és Petró Gyula köré gyűlt gimnazisták egy csoportja megismerhette az ún. progresszív beat legfrissebb zenéit, majd e társaság hihetetlen gyorsasággal a jazz-rockon keresztül eljutott az avantgarde, free jazzhez, és meg is állapodott ezen irányzat mellett. A rendőrség végül megelégelte a csoport BBC-zését, és figyelmeztetőleg elbeszélgetett gimnazista barátaimmal. Én nem estem bele a szórásba, mert akkor még az általános iskola padját koptattam.

Másrészt, létezett a városban egy heterogénebb társaság, amit jobbára katona- és amatőr zenészek, valamint már egzisztenciát teremtett jazzkedvelő felnőttek alkottak, ők inkább a hagyományosabb, mainstream jazz felé orientálódtak. Többek között dr. Beke Árpád orvos és trombitás, Ámon István katonazenész szaxofonos, és a mellettem álló Kém Sándor bőgős édesapja, a zongorista Kém Sándor is.

Közös volt mindkét csapatban, hogy szomjazták a jazzel kapcsolatos információkat, az újabb és újabb felvételeket és az élő jazzt! Ami igazán érdekes volt, hogy a mainstream és az avangarde tábor közötti ízlésbeli különbségek nem feszítették szét a klub közösségének kereteit, nem emlékszem különösebb generációs konfliktusra sem.  Bár, az éppen akkor a San Sebastian Jazz Fesztiválon a free kategória nagydíját megnyerő Szabados György meghívásáért, meglehetősen keményen kellett küzdeni, személy szerint nekem is, mert az ellenzők szerint ez az agresszív, kakofón free zene elriasztaná a jazz iránt érdeklődőket. Szerencsére nem lett igazuk a kétkedőknek, a Szabados együttes ’73 márciusában zajos sikert aratott, Szabados későbbi fellépései is várva várt, kiemelkedő zenei események voltak.

Dr. Beke Árpád és Pék Pál tanár voltak azok, akik nagy energiával és szívóssággal kikönyökölték a hivatalosságoknál, hogy 50 évvel ezelőtt az Erkel Ferenc Olajipari Művelődési Házban, ahogy akkor neveztük: az Olajban megalakulhasson a jazzklub, és hosszú ideig szervezték annak működését, az ő érdemeik elévülhetetlenek! Igaz, ekkor már a jazz valahol a tűrt kategóriába küzdötte fel magát, a jazzklubnak otthont adó intézmények, az Olaj mellett az akkori Tiszti Klub vezetői is megadták a szükséges segítséget.

A megalakulás után nem sokkal, a rádió támogatásával elkezdődtek és igen hamar országos népszerűségre tettek szert a jazznapok, amik hosszú ideig Nagykanizsára irányították az ország jazzkedvelőinek figyelmét.  Nem is csoda, hiszen a pódiumon - a hazai élvonal mellett - olyan óriások léptek fel az évek során, hogy csak a legnagyobbakat említsem, mint Mal Waldron, Fred Anderson, Joe Henderson, Cecil Taylor, Don Cherry. E rendezvények, de a klub okán is óhatatlanul meg kell említeni a rádió főmunkatársa, Kiss Imre nevét, akinek tevékenysége valóban számos és súlyos ellentmondással volt terhelt, de tény, hogy az ő pozitív hozzáállásával indulhattak meg a jazznapok, és segített a klub tevékenységében is.

Sajnálatos, de magáról a megalakulásról semmiféle konkrét emlékképem nincs már, és majdnem ugyanez a helyzet az ezt követő mintegy 3 és fél évről is, amíg aktívan részt vettem a jazzklub életében. Miközben tudom, hogy „ez és ez” a barátom, ismerősöm ott volt bizonyos eseményeknél, de ennyi idő után már nem látom őket, kérem, ne nehezteljenek, ha méltatlanul nem teszek említést róluk. A megnevezett személyek jelentős része már nem él, velük kapcsolatosan viszont szándékosan nem említem ezt, annyira fájóan sokan eltávoztak már. Emlékezzünk most rájuk is: nyugodjanak békében!

Persze, voltak emlékezetes pillanatok, amiket megőrzött az emlékezet, képek jelentős és kevésbé jelentős eseményekről. Csak példálózó jelleggel: a szekszárdi Kelemen trió koncertje, a Mini együttes Bartók műsora, a felejthetetlen bőgős, Vajda Sándor miatt - aki menetrendszerűen szállította nekem magnószalagon Coltrane és más avantgardisták ínyenc felvételeit - a Benkó Dixieland Band, az Interbrass fellépése, Diner Tamás jazzfotó kiállítása, az Ádámnak hívták c. film bemutatása Sammy Davis Juniorral, Pál Sándor, Gonda János, Simon Géza Gábor, Juhász Előd előadásai, de legfőképp Szabados Györgyé 1974-ben az avangarde jazz nagyjairól, amit sikerült magnetofonnal rögzítenem, majd legépelnem. Halász Gyula ezt is megőrizte, és ennek a maga nemében kivételes leiratnak több mint 40 év elmúltával sikerült széles nyilvánosságot szerezni.

A kezdeti időszakra, ’73 januárjára esett a Rákfogó együttes koncertje is, ami elsősorban a legendás szaxofonos, Ráduly Mihály miatt volt jelentős személyes esemény is, akit mind az emléktábla alkotója, azaz Béres János barátom, mind pedig én csodálattal néztünk, hallgattunk, ő a Syrius, míg én elsősorban a Szabados zenekarban „elkövetett” zseniális játéka miatt.

Jancsival való megismerkedésünk emlékezetes volt ’72-ben vagy ’73 elején, amikor is találkoztunk első kiállításán, egy budapesti mozi pincéjében. Egyik alkotása címére - lehet ilyent elfelejteni?! - máig emlékszem: Szar-vas-kályha! A most felavatandó emléktábla egyébként nem előzmény nélküli együtt munkálkodásunk eredménye.  Az 1973-as Jazz Napok előtt elhatároztuk, hogy a legjobbnak tartott zenei produkció előadóját egy John Coltrane portrét ábrázoló vörösréz domborítással díjazzuk, amit Jancsi el is készített. A koncertek előtt nem volt kétséges, hogy a díj Mal Waldron zongoristát illeti, hiszen ő Coltrane-nal is játszott, és a kanizsai koncerten sem okozott csalódást. Jött azonban Albert Mangelsdorff, és olyan kivételes zenét produkált pozanjával, hogy végülis övé lett a Coltrane domborítás, aki - nem túlzás - komolyan meghatódott e figyelmességtől.

Abban az évben a jam session is az Olajban volt, és konkrét emlékképem van arról, ahogy belépve az előterébe, emberek gyűrűjében ott áll Mal Waldron, kezében egy kézzel sodort, meglehetősen fura szagú füstfelhőt keltő cigarettával, amit sűrűn kínálgat a körülötte állóknak… A jam session-ök máskor is tartogattak meglepetéseket: a sörgyárban egy nagyon lelkes zongoristának sikerült magát belevarázsolnia magát egy nagy falitükörbe, de ilyen volt Leszek Zadlo frenetikus örömzenéje ’74-ben a Centrál szálló bárjában, ott, ahol’ egy évvel előtte - jamelés szünetében - Szakcsi Lakatos Béla amerikai élményeiről mesélt: többek között arról, hogyan lőttek le valakit New Yorkban tőle pár méterre az utca másik oldalán.

Befejezésül Szabados György egy másik írását idézem: „Ha majd a jövő korokban hallgatnak muzsikát és összehasonlítják kiismerhetetlen századunkat a régiekkel, a jazz-zenét korszakos határnak fogják tekinteni a zene történetében, mert mint új tünemény, jól látható: megér egy évszázadot”.

A jazz, mint műfaj már bizonyított, túlélte az elmúlt 100 év viharait, most a Nagykanizsa Jazz Club indul neki második ötven évének! Kívánjunk neki jó utat, és tegyünk is érte, amennyi erőnkből telik.

Köszönöm, hogy meghallgattak!
dr. Polai György

  Béres János, dr. Polai György, Halmos Ildikó, Halász Gyula

 Kém Sándor - bőgő

Nagykanizsai , 2022. február 22.

Fotó: Halász Gyula