Dresch Mihály neve fogalom a hazai jazzben – egyedi hangzásvilága, improvizatív szellemisége és a népzene iránti elkötelezettsége új dimenziókat nyitott a műfajban. 70. születésnapja alkalmából beszélgettünk hangszerekről, mesterekről, hangzásról és a Fuhunról, amely nemcsak különleges alkotás, hanem saját fúvós identitásának kifejezője is. Az interjúban egy sokoldalú, mégis konzekvens zenész portréja rajzolódik ki, aki számára a zene nem karrier, hanem belső út, szolgálat.

- Milyen márkájú hangszereken játszol?

Több hangszerem is van. Bár olvastam valahol, hogy „multiinstrumentalista” vagyok, én ezt nem mondanám. Mindegyik hangszerem B-hangolású. Tenorszaxofonozni szoktam, két Selmer-tenorom van: az egyik az 1950-es, a másik az 1970-es években készült. Van egy szopránom is, egy egyedi, kézzel készített Yamaha, de mostanában inkább a tárogatóra álltam át, amit nagyon megszerettem. Ez egy Tóth József-féle hangszer, olyan jó kis „cső”, élvezet rajta játszani. Van egy saját fejlesztésű hangszerem is, a Fuhun. Ez is B-hangolású, kézi építésű. És van egy Selmer-típusú basszusklarinétom is, de azt ritkábban használom.

- A Fuhunról, a tárogatóról és a tenorszaxofonról mesélj kérlek – mióta játszol ezeken?

A tenor volt az első hangszerem, amin már a ’70-es évek második felétől játszom. A szopránon később kezdtem, nagyjából 1985 körül. Természetesen Coltrane mester hatása elkerülhetetlen: minden fiatal tenoron és szopránon kezd el játszani.
Tárogatóm többször is volt, de sokáig nem tudtam megbarátkozni vele, az egyik például elég hamis volt. Ez a mostani viszont kiváló hangszer, két éve van nálam, sőt már a harmadik éve „nyüstölöm”. A Fuhunnal húsz éve kezdtem el foglalkozni, de a jelenlegi formájában körülbelül tíz éve játszom rajta.

- Miért pont tenorszaxofon, amit szeretsz?

Mindig is tenorosokat hallgattam: Johnny Griffint, Rahsaan Roland Kirket, Coltrane-t. Bár Roland Kirk mindenen játszott, amit először hallottam tőle, az tenor volt, és teljesen magával ragadott. Így kerültem ebbe a „kelepcébe”, hogy tenorozok.

- Miért pont ezt a hangszert választottad?

Egyszerűen ezt tudtam megszerezni. Akkoriban Magyarországon nem volt könnyű hozzájutni ilyen minőségi hangszerekhez. Külföldre menni Selmerért – például Párizsba – nem volt olyan egyszerű. Viszont voltak itthon Selmer hangszerek, amelyeket a Triál nevű cég hozott be a ’60-as évek elején, talán 5000 darabot. Ezeket még a ’70-es évek végén is árulták, de nem voltak olcsók.

- A tárogató hogyan került hozzád?

Hallottam hírét, főleg Bede Petya és Borbély Misi révén – ők már régóta tárogatóznak. Kipróbáltam az ő hangszereiket, és nagyon tetszettek. Tóth József maestro-tól rendeltem egyet, és fantasztikus munkát végzett: egyedi igények alapján készít hangszert, a fix paramétereken túl van mozgástér a variálásra is. Azóta még egyet rendeltem, az most készül.

- Több helyen meséltél már a Fuhunról, de az olvasóinknak is elmondanád, hogyan és miért készült?

A Fuhun úgy született, hogy autodidakta módon elkezdtem tanulni Gymesi zenét, tágabb értelemben erdélyi furulyás muzsikát. Eleinte felvételek alapján gyakoroltam, később pedig személyesen is jártam kint. Ugyanolyan mélyen kötődöm ehhez a zenéhez most is, mint amikor először találkoztam vele. Régóta dédelgetett vágyam volt, hogy integráljam a furulyát a zenekari hangzásba, viszont ez nem egyszerű feladat, mivel a furulyák általában csak egy adott hangsort képesek megszólaltatni, billentyűk vagy hasonló mechanika nélkül.
Ezért készítettem egy nagyobb testű furulyát saját kezűleg, amelyre elkezdtem billentyűket szerelni. Végül egy hangszerész barátommal közösen kialakítottunk egy olyan billentyűszerkezetet, amin ugyanúgy kell lefogni a hangokat, mint egy szaxofonon, és ugyanott is szól, csak a hangja furulyára emlékeztet, vagy leginkább a kaval típusú hangszerekre hasonlít (amelyek jellemzően a román, bolgár, illetve csángó népzenében fordulnak elő -  a szerk.) A hangja a nagyobb testű hangszerekhez hasonlít, így nagy örömmel használom váltóhangszerként.

- Hol tart jelenleg a Fuhun gyártása?

Nagyon lassan halad, de folyamatban van. Egy fiatal furulyakészítő, aki igazán kiváló hangszereket alkot, elkezdte megtervezni. Az a tervem, hogy megrendelésre készüljenek majd példányok belőle. Nem üzleti vállalkozásnak szánom, inkább küldetésnek, hiszen nagy sorozatban nem lehet gyártani, túl bonyolult, túl egyedi. Szolgálatként tekintek rá, nem üzletként.

- Hány furulyád van, és hogyan gyűjtöd őket?

Régebben, még a rendszerváltás előtt, Erdélyben boltokban is lehetett kapni igazán jó furulyákat. Ma már inkább közvetlenül hangszerkészítőktől vagy népzenei vásárokban lehet hozzájutni. Így gyűjtögetem őket.

- Szoktál hangszert cserélni? Mit javasolsz a fiatal zenészeknek ezzel kapcsolatban?

Szerintem nem kell lecserélni, ha a hangszered rendben van. Talán maradi vagyok, de egy jól karbantartott hangszer sokáig kiszolgál. Persze nem mindenkinek a Selmer jön be, van például Yamaha, Yanagisawa, kiváló japán márkák. Ma már mindegyik tiszta hangú, korszerű mechanikájú hangszer.
A fúvóka viszont más tészta, amivel megszólal a „cső”. Az az, amit mindig cserél az ember, mert mindegyiknek más a karaktere. Ahogy változik az ember, változik az is, hogy melyik fúvóka passzol hozzá.

- Mit figyel egy fúvós zenész, amikor új hangszert vásárol?

Több szempont is van. Én például azt nézem, hogy tiszta legyen a hangja, és hogy a mechanikája Selmer-típusú legyen. Ha valaki egyszer megalkot valami tökéletest, azt nem kell újra kitalálni. A hang minősége, a rezonancia is kulcskérdés. Persze vannak, akiknek az aranyozott vagy ezüstözött test tetszik. Ezek a hangszerek rézötvözetből készülnek, a lakkozott felületre többféle réteget lehet felvinni, ami aprót módosít a hangzáson. Láttam már Selmer hangszert aranyfüsttel bevonva, ami igazán különleges. Az ezüstözés viszont tényleg hallható különbséget okoz, mert vastagabb réteg.

- Ha most kezdhetnéd el a zenélést, melyik hangszert választanád?

Ugyanezt. Egyszerűen érzem, hogy nekem ez való. Ami még nagyon tetszik, az a cimbalom, de igazából minden hangszer érdekes számomra. Mégsem tudnám elképzelni, hogy ne fúvós legyek.

- Akár trombitás?

Az biztos nem. Én fafúvós vagyok. Csodálom a rézfúvósokat, de az az irány nem nekem való. Az én világom a fafúvós hangszereké.

- Hogy látod, van annyi fiatal érdeklődő, mint annak idején?

Szerintem ma sokkal többen vannak. Az én időmben alig tudtak szaxofonozni. Ma már jóval többen ismerik a hangszert, és a képzés is kiváló. Rengeteg tehetség van, és nagyon jó fiatal muzsikusokat látok - le a kalappal előttük.

Fotó: Sztraka Ferenc, Irk Réka, Lázár Miklós