Csak azokat a zenészeket kérdeztem arról, miként emlékeznek rá, hiányzik-e nekik, esetleg mondjanak egy vidám történetet, akik az utolsó években együtt játszottak vele. Nekem az utolsó koncertjei egyikén elhangzott mondata maradt a fülemben: „Most már csak azokkal játszom, akikkel igazán nagyon szeretek.” És a remény, hogy továbbviszik fiatalok mindazt, amit a jazzben, jazzért tett, két éve bizonyosságot nyert számomra is, mikor egy egészen fiatal gitáros az egyik tehetségeket bemutató koncerten Babos Gyula „Bossa-Roma” című számát játszotta el RÁ emlékezve.

Emléke örökké velünk él!

1949. június 26. – 2018. április 12.

Ávéd János

Babos Gyuszi Ba-Lan-c-E nevű bandájába 2012 tavaszán kerültem be. Mindig is új utakat, új hangzást kereső, szigorú, de szeretettel teli, tekintélyt parancsoló művész volt. Így volt ez akkoriban is, amikor az indiai-roma-jazz-blues ötvözését hozta létre ebben a zenekarban. A tagok: Emilio (Jelinek Emil), Lantos Zoli, és a ritmusszekció: Balogh Laci, Fonay Tibi és én.
Ez volt az első olyan zenekarom, ahol nem csak a főhangszeremen játszottam. Egyébként Pozsár Máté hozott helyzetbe korábban, egy jazztanszakos koncerten, ahol a tanári kar is hallott szabad zenei helyzetben zongorázni. Gyuszi szerette volna, ha az új zenekarába már szoprán szaxofon és billentyűs hangszer poszton szólalnék meg. Meglepett a dolog, és féltem is a helyzettől, de ő nagyon biztatott és türelmes volt velem. Hangszerem először nem is volt. Emlékszem, sokáig az ő Roland “szinti-agyának” hangszíneit és keyboardját használtam egy nagyon egyszerű billentyűzettel. “Padoltam”, elektromos zongoráztam, kísértem a szólókat. Voltak nagyon izgalmas élményeim, kontakthibás potméterrel, hirtelen megtanulni való nehéz, új műsorral.
Sokat tanultam tőle a művész létről,
a “kalácskészítésről” is, miszerint: amit készítünk, a zene olyan, mint egy kalács, amit a legnagyobb szeretettel, frissen, melegen kiteszünk az asztalra, a többi nem a mi dolgunk: akinek kell, az elveszi, akinek nem, az továbbáll, nincs vele dolgunk.
Nagy megtiszteltetés, büszkeség volt vele egy színpadon lenni.
A zenekarában játszva megízlelhettem azokat a régi időket, amikor még nagyobb tisztelet és ismertség övezte a magyar jazzt, és a magyar zenészeket  jobban ismerték a szakmai körökön kívül is. Felejthetetlen, meghatározó időszak volt ez az életemben, hálával gondolok vissza rá.

Borlai Gergő 

Majdnem 10 évig voltam a zenekarában, de tulajdonképpen haláláig zenéltünk együtt ilyen-olyan formációban. Nagyon sokat gondolok rá és a mai napig nehéz felfogni, hogy nincs közöttünk. Sokszor álmodom is vele. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Gyuszi gitárosként olyan volt a magyar jazznek, mint Tibusz a bluesnak. Önmagához lehet csak hasonlítani. Kiállt az elveiért, és tökéletesen tisztában volt magával. Hiányzik a hangja, humora és biztos vagyok benne, hogy valami új zenei formán törné a fejét most is.

Elsa Valle 

Hiányzik a személyisége, karizmája, nagyszerű humorérzéke, robbanékony temperamentuma, ugyanakkor nagyszerű szíve, amivel sok embert elvarázsolt. Annak ellenére, hogy a magyar jazz legnagyobb ikonjai közé tartozott, mindig nyitott volt hogy az új generációval frissítse projektjeit. Emlékszem, amikor meghívtam, hogy vegyen részt a Jazz Latin Syndicate-ben, pozitív válasza azonnali volt. Köszönöm minden felejthetetlen dallamát. A róla szóló történetek több ezer szót tesznek ki, számomra a legnagyobbak azok, amelyeket elmondott, valahányszor a keze megmozdult a gitárján.

Hárs Viktor

31 évet muzsikáltunk együtt, gyakorlatilag a teljes professzionális életemet mellette töltöttem. Egyértelműen a legnagyobb hatású zenész-profi, zenész-tanító és zenész-ember volt számomra. Nagyon hiányzik, azóta is, szinte nincs nap, hogy ne jutna eszembe.
Egyetlen dolgot sajnálok azóta is, hogy nem tudtam méltón elbúcsúzni tőle.

Kőszegi Imre

Már a 60-as évektől ismertük egymást. Akkor már javában játszottam a Pege együttesében, ő még fiatal volt. Találkoztunk párszor, mikor eljöttek a koncertjeinkre. Aztán ő kiment vendéglátóba játszani, miután akkor nem voltak még jazz klubok. Én is kint éltem, és ’69-ben jöttünk mindketten haza. Egy emlékképem van, hogy egy bordó bársony öltönyben volt, hosszú hajjal, és egy bordó Ford Mustánggal érkezett. Ezután már csak ’71-ben találkoztunk, mikor újra hazajöttem, akkor már a Rákfogó működött, ahol Szakcsi, Babos, Bögöly (ő volt a basszusgitáros) játszottak és a Jávori dobolt. Szóltak, hogy szeretnék, ha mennék dobolni, és akkor megcsináltuk az újabb Rákfogót, de ez még mindig nem az az igazi Rákfogó volt, amiről a mai napig beszélnek, hanem ez ment 1,5 évig, amikor a Syriusból, - amelyik ugyancsak nagyon jó, progresszív zenekar volt - az Orszáczky Jackie és a Ráduly Misi átjöttek hozzánk. Attól kezdve nagyon nagy sikerrel szerepeltünk külföldi fesztiválokon és itthon is. Aztán az megszűnt, de a Babos tovább folytatta a Saturnusszal, amiben újra összehozott minket. A lemezen véletlenül szerepeltem, az akkori dobos nem tudott eljönni, én ugrottam be helyette. Azután is tartottuk a kapcsolatot, egy-egy bulin játszottunk együtt.
El kell, hogy mondjam, hogy ez a Rákfogó korszak sokáig egy családi kapcsolat volt, többet voltunk sokszor együtt, mint a saját családunkkal. Aztán a saját zenekaromat hoztam össze a Rhythm and Brass-t, amiben sokan játszottak, Gyuszi is. Egyszer csak kaptunk a Halász Iván barátomtól egy 3 CD-re szóló meghívást, amin már Take4 néven: Pege, Babos, Tomsits és én játszottunk, aminek egy másik neve is volt, a Leader, mivel mindannyian zenekarvezetők voltunk már évek óta. Babos is csinálta tovább a saját bandáit, amiben különböző fiatalok szerepeltek. A hármasunk, Szakcsi-Babos-én megmaradt, sokszor játszunk trióban is. Majd sok év után újra létrejött a Rákfogó, amiben hárman voltunk, és fiatalok csatlakoztak hozzánk, először a Müpában mutatkoztunk be. Erre sokat készültünk, nyilván nem a régi számokkal, hanem újakkal. Ezután Babos kezdett beteg lenni, és a szegedi jazzfesztiválon már betegen játszott velünk. Közben Elsa Valle létrehozta a zenekarát, amiben hárman játszottunk ugyancsak együtt. Sok felejthetetlen koncertünk volt. 
Mi tanítottunk is együtt, a ’70-es években a Vasutasban, ahol a Szakcsi zongorát tanított, a Babos gitárt, én pedig dobot. Azután pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, majd Egyetemen 18 évig.
A Katona Klári zenekarában is játszottunk együtt, aminek volt olyan korszaka, amikor jazz formáció volt.
Ha egy zenész más zenekarba megy, az megbocsátható, de ez a kiszállás, fájdalmas nagyon. Hiányzik…

László Attila

Hiányzik a humora, a szókimondása… ’87 óta voltunk kollégák a Jazz Tanszéken. Rengeteg alkalom kapcsolódott ehhez, zenekari bemutatók, vizsgák, koncertek utáni beszélgetések…
Közös zenekarunk, a Gitár Trió évekig működött a 2010-es években. Itt Gyulával és Tátrai Tiborral együtt mind a hárman már kialakult elképzelésekkel álltunk zenéléshez. Üdítő volt érezni, hogy Gyuszi mennyire benne van és élvezi a közös gitározásokat, és azt, ahogy mindenki igyekszik alkalmazkodni a másikhoz. Ő a szó legnemesebb értelmében igazi „jazz ember”, jazz gitáros volt.  

Szakcsi Lakatos Béla

Nagyon nagy veszteség számomra, az egyik legjobb barátom elhunyt, elment.
Amerikából hazajöttem 1971-ben, ha jól emlékszem rá, és megalakítottam a Rákfogó együttest. A Jávori Vili volt akkor a dobos, aki mondta, hogy van egy gitáros barátja, akit hívjunk el a zenekarba. Akkor találkoztam először a Gyulával. Akkor én lehettem olyan 26-27 éves, ő pedig 18-19. Soha nem felejtem el, öltönyben volt, nyakkendőben, nem volt nagy haja, tisztességes emberke volt. Mondtam neki, hogy bevesszünk a zenekarba. Onnantól kezdve a Rákfogó felfelé ívelt. Abban az időben voltak a Syriusék is, és amint meghallottak bennünket, az Orszáczky is és a Ráduly Misi is azt mondták, hogy ebben a zenekarban akarnak játszani. Kőszegi jött dobolni, a Babos maradt. Onnantól kezdve a karrierünk ment felfelé, mert rengetegen jöttek a koncertekre, hallgatták a zenénket. A Varsói jazzfesztiválon azt mondták, hogy mi játsszuk a legmodernebb zenét. A barátságunk nagyon jó volt. Amikor a Ráduly kiment Amerikába a Berkley Scoolba, Orszánczky pedig Ausztráliába, még próbálkoztunk, de nem ment. Fél év kihagyás után, egyik nap elmondta, hogy Erdős Péterhez beajánlotta a Presser és a Kóbor a Dést és őt, hogy lemezt készíthessenek. Kérte, hogy ajánljak jó zongoristát, végighallgatta, akiket mondtam, majd egyszer csak rám nézett, és megkérdezte: „Nem vállalnád el?”, mondtam, dehogyisnem. Ezután összeültünk ketten, és megcsináltuk az első Saturnus lemezt. Nagyon sikeres lemez lett, a Dandó Péter, a Kőszegi játszott a zenekarban. Abban az időben eladtunk 20.000 lemezt, ami a jazzben nagyon nagy sikernek számított. Ezután a Katona Klárinak megcsinálta Presser Gábor a lemezét, ami nagy siker lett, és a Saturnus kísérte. Közben szerelmesek lettek egymásba, elvette feleségül Gyuszi Klárit. Fogarasi Jancsi orgonázott, én Fender zongoráztam, Solti János dobolt, Ablakos Dezső szaxofonozott, a Babos gitározott. Ez egy olyan kísérő zenekar volt, hogy párját ritkította. 
Aztán megint elváltak az útjaink, de nem voltunk rosszban. Majd nemrég kitaláltam, hogy megint jöjjön létre a Rákfogó Fekete-Kovács Kornéllal és a Marcival (Fenyvesi – a szerk.). Akkor újra együtt voltunk sokat, rengeteget próbáltunk. Ennek ő is nagyon örült, hogy a legújabb zenét megint mi játsszuk. A szegedi jazzfesztiválon már elég rosszul volt. Azután bekerült a tatabányai kórházba, ahol még kétszer tudtam hívni. Egyszer arról volt szó, hogy a következő fesztivált ne mondjam le, mert meggyógyul, de másodszorra már nehezen beszélt, majd azután már nem tudtam vele többször beszélni. Abban reménykedem, hogy a mennyben fogok vele találkozni. Nagyon hiányzik.

Szalay Gábor

Nagy élmény és megtiszteltetés volt Babos Gyulával zenélni. Amikor a jazz tanszakra felvételt nyertem, a szárnyai alá vett és egy számomra új világgal ismertetett meg. Nagyon sokat köszönhetek neki. Jó pár évvel a tanulmányaim után alapítottuk meg közös triónkat, melyben Hárs Viktor nagybőgőzött. 2017 végén sok koncertünk volt szerte az országban. Nekünk nem nagyon beszélt a betegségéről, de az egyik alkalommal utazás közben, miután kiértünk az M3-asra, ennyit mondott: "képzeljétek kiszöktem a kórházból!" - majd nevetett. Saját felelősségére hagyhatta el a kórházat, ahol vizsgálat alatt állt. Ez sokat elárul arról, mennyire szerette a zenét, a koncerteket, az életet! Színpadi jelenléte, kreativitása, szabadság vágya, mások elfogadása, az egyedi stílusok iránti elkötelezettsége a mai napig iránymutató számomra, köszönet érte!

Oláh Tzumo Árpád

’98-ban hívott el a Babos Project Romani lemezére játszani Gyuszi. Nekem ez volt az első nagy stúdiós munkám, hetekig dolgoztunk, hihetetlen sokat tanultam tőle, nagyon szerettem vele muzsikálni, korán bemenni a stúdióba, ötletelni, utazás közben jókat beszélgetni Gyuszival és Klárával.
Azután sok közös munkánk volt Hála Isten, filmzene, TV felvételek, Klári Most c. lemeze és az Ünnep Live koncertlemez. Meglátogattak Los Angelesben is, nagyon örültem nekik!
Írta, hogy szeretne egy triót csinálni velem, de sajnos ez már nem valósult meg…
Sokat gondolok rá, nagyon hiányzik!
Igazi zenész volt, szabad ember, mindig kereste az új dolgokat!!

Winand Gábor

Olyan kérdés, amire tulajdonképpen 1 szóval lehet a legjobban válaszolni! Ami a legjobban hiányzik az Ő maga. De természetesen minden, ami volt számomra. Mentor, barát, rendkívüli művész, a bölcsessége, amivel rengeteg zenei, és nem zenei helyzetet egyszerűen tudott megoldani, a helyére tenni. Nagy űrt hagyott maga után a magyar jazz palettáján. Vannak kitűnő gitárosaink, de Ő volt a "Babos"!
Szinte mindennap eszembe jut vagy ezért, vagy azért! Nehéz szelektálni a rengeteg történet között. 
Mégis azt emelném ki, amikor egy Makrokozmosz koncert előtt megkérdeztem Tőle. "Gyuszi, a 3. dalban a szóló énekszóló legyen vagy szoprán szaxofon vagy tenor? Ő azt válaszolta "Gabikám, nekem mindegy mit csinálsz!” Amikor jött a szóló, valahogy úgy éreztem, szoprán szaxofonnal fogok játszani. Csak nyúltam a kezemmel a hangszer felé, nem is értem el, amikor egy mély hang megszólalt felém: "Dzsilav" (ami annyit tesz magyarul, ének). 
Hát igen, ezt azt hiszem, magyaráznom sem kell! Ez Ő volt, Babos Gyula!

Fotó: Somogyvári Péter, Kőszegi Imre, László Attila, Winand Gábor, Hárs Viktor