Lee Konitz 1927. október 13-án egy osztrák és orosz gyökerű zsidó család második gyermekeként született, az akkoriban a bűn fővárosaként világszerte ismerté vált Chicagóban. Amerikában 1920-ban lépett életbe a szesztilalom, és 13 éves időszaka a reményekkel ellentétben nem jobb erkölcsöt, hanem virágzó szervezett bűnözést hozott. A bandaháborúk és Al Capone királysága közepette viszont a nagyzenekarok is aranykorukat élték. Swing szólt a rádióból, és Konitz figyelmét leginkább a fúvós hangszerek keltették fel, és bátyjával együtt csodálta Benny Goodman játékát. Szülei is felfigyeltek kitartó érdeklődésére, így egy klarinétot kapott 11. születésnapjára. Első hangszerét hamarosan tenorszaxofonra cserélte, majd végül kikötött az altnál. Pályafutása 1945-ben kezdődött, mikor Teddy Powell őt hívta zenekarába Charlie Ventura helyére. Rá egy évre már tagja lett Lennie Tristano körül kialakult alkotóközösségnek, és 1949-ben vezető szerepet vitt a nagy zongorista szextettjének Warne Marsh tenorszaxofonossal készült „Intuition" című lemezén. Ezen a CD-n újra kiadásra került, és immár több mint 75 percesre bővített albumon a címadó, és a „Digression" címet kapott szerzeményben volt hallható az első free improvizáció, amelyet a jazz történetében rögzítettek. Az „Intuition" éppen ezért nélkülözhetetlen darab minden komoly jazzgyűjteményben, és ennek köszönheti Konitz is, hogy a 60-as, 70-es évek free mozgalmában is sok követője akadt.

1947-ben a zongorista Claude Tornhill zenekarában együtt játszott Gerry Mulligan-nel, kettőjük hosszú éveken át tartó sok mérföldkőnek számító lemezt létrehozó, termékeny kapcsolta itt kezdődött. Mindketten részesei voltak a Miles Davis vezetésével 1949-50 között különböző formációkkal rögzített, eredetileg 78-as fordulatú lemezeken megjelent, majd végül a Capitol Kiadó által 1957-ben „Birth of the Cool” címen egy nagylemezre került felvételeknek, melyek új fejezetet nyitottak a jazz történetében. Az albumon közreműködött zenészek közül Konitz távozott utoljára a legendás társaságból.

Konitz hazánkban többször is fellépett. Jómagam 2013 novemberében találkoztam vele először, mikor a BJC-ben Dan Tepfer fiatal amerikai zongoristával duóban játszott. Akkoriban a világsztárok a két rövidebb helyett egy hosszabb koncertre szerződtek, így azon az egy koncerten úgymond még a csilláron is lógtak. Több matuzsálem korban hazánkba látogató legenda is okozott csalódást, Konitz már akkor sem volt fiatal, de friss lemezein hallható játéka mindenkit bizakodással töltött el. A koncert előtti évben megjelent Bill Frisell, Gary Peacock, Joey Baron összetételű formációval készült „Enfants Terribles - Live at Blue Note” mindenkit meggyőzött Konitz remek formájáról, a hazai muzsikustársadalom krémje is kíváncsian várta. Én is nagy izgalommal készültem a koncertre, és előtte ráhangolódásként Egri Jancsival meghallgattam Konitz és a Trio Midnight „Live at Dinant Jazz Nights” című, 2000-ben Belgiumban felvett lemezét. Közben Jancsi lelkesen magyarázta, hogy „terelgette” őket Konitz a koncert alatt, és adott finom inspirációkat. A koncert nagy élmény volt nekem is, aki addig lemezekről, és Gonda János rongyosra olvasott „Jazz” című könyvéből ismertem Konitz munkásságának egy töredékét, és Jancsinak is, aki játszhatott vele. Konitz nehezen járt, a koncerten is széken ülve játszott, de amikor belefújt szaxofonjába megfiatalodott. Aztán a koncert után gyorsan megöregedett. Mint kiderült, memóriája sem a régi, a közös koncertek és a közösen készített lemezek ellenére sem ismerte meg az őt köszöntő Oláh Kálmánt és Egri Jánost.

Kihagyva a Köln és New York között ingázó Konitz másfél hónap múlva a Fesztivál Színházban egy német trióval adott koncertjét, így csaknem öt év után láthattam újra, mint kiderült, utoljára. 2018 júniusában visszatért a Hollán Ernő utcába, és a Világsztárok a BJC-ben sorozatban immár két egymást követő koncertre vállalkozott. Bár kvartettel érkezett, ráadásul igen jó nevekből állóval, akadtak pesszimisták, akik azért az első, hét órakor kezdődött koncertre váltottak jegyet, mert nem bíztak a 91. évében járó legenda kondíciójában. Pedig az előjelek bíztatóak voltak, hiszen az előző évben Kenny Barron, Peter Washington, Kenny Washington közreműködésével felvett „Frescalalto” világszerte osztatlan sikert aratott. Konitz továbbra is a legjobb altszaxofonosok élmezőnyében szerepelt a Down Beat éves szakmai és közönség szavazói listáin, olyan erős mezőnyben, ahol a nála csaknem félévszázaddal fiatalabb Kenny Garrett, Miguel Zenón, és Rudresh Mahanthappa küzd évről évre a trónért. Konitz bemutatta zenekarát, a bőgősnél kissé elakadt, de szellemes fordulattal megkérte, ő mondja be a nevét. Névmemóriája lehet, cserbenhagyta egy pillanatra, de humora nem. A közönség nagy szeretettel fogadta, ezt a szeretetet ő is érezte, így egyre oldottabb hangulatba került. Az első sorban ülő hölgyekkel kezdett konzultálni, majd velük közös megegyezésre jutva belekezdett. JÁTSZANI. Nem is szám volt ez, inkább emlékek impresszionista felidézése, kristálytiszta hangokkal. Konitz nem játszotta le a csillagokat, de az égbolt összes csillagához volt pár kedves szava. Hol szaxofonján, hol a várt szaxofonon hangzást dudorászva, énekre cserélve. Ezt a BJC legfiatalabb látogatói is őszinte lelkesedéssel fogadták, tudatában lévén, ki is játszik előttük pár méterre. A legenda nekik sem okozott csalódást. Jó volt látni, hallani az ikon játékát. Úgy búcsúzott integetve, négy-öt év múlva újra visszatér.

Végül engedtessék meg egy számomra nagy örömöt és némi büszkeséget hozó, ehhez az eseményhez kötődő momentum megosztása, miközben Konitz két éve felvett, tavaly kiadott „Old Songs New” című lemezét hallgatom. A 2013-as koncerten készült egyik fotómat nagy méretben kinyomtattam, bekeretezve lógott szobám falán. A koncertre készülve kiszedtem keretéből, és hála Keleti Kristóf közbenjárásának, Márton Attilának sikerült dedikáltatnia a mesterrel. Eddig az öröm, a büszkeség oka pedig az, hogy Konitz elég határozottan próbálta elkérni a képet, amelyet hosszasan csodált a dedikálás előtt, de végül a hasonlóan határozott Attilának hála, épségben visszakerült hozzám, és most dedikálva, újra a keretbe visszatéve függ a falon.

 Fotó: Somogyvári Péter