A film is valódi különlegesség. Linda Lipnack Kuehl kitalálta, hogy ír egy életrajzot Holiday-ről. Megkeresett és meghallgatott mindenkit, aki még élt, fontos volt a pályáján és jól ismerte őt: Tony Bennett, Count Basie, Charles Mingus, sőt az FBI akció tevékeny részese (a most debütáló filmben ez kiemelt dramaturgiai szerepet kapott) is hallható a 1970-es évekig a kazettákra rögzített 200 órányi beszélgetésben. Aztán a könyv mégsem készült el. A rendező James Erskine csinált belőle egy jól illusztrált, tempósan megvágott dokumentumfilmet. Pontosan arról szól, amit eddig is tudtunk, csak most szemtanúk hitelesítik. Billie Holiday istenáldotta tehetség volt, de szörnyű rossz döntéseket tudott hozni az életében. Ennek pedig meg kellett fizetnie az árát.

Ami a szépség volt, azt láthatták a színpadon – és hallhatjuk a lemezeken. A keresztségben a Billie nevet kapott film hanganyagát ezért érdemes meghallgatni. Csináltak már filmet (Lady Sings the Blues, 1972), mikor Diana Ross énekelte el a dalokat. De a legautentikusabb blues hang a jazzénekesek között eredetiben az igazi. A legnagyobbak kiváltsága, hogy képesek csodát tenni: egy átlagosnak tűnő dalt az interpretációjuk híressé tesz. Ennek köszönhető, hogy idővel a szerzők rájuk, az ő adottságaikra és karakterükre komponálnak dalt. A The Original Soundtrack kínálatában mindkettőre találunk példát. Akinek nincs meg az összkiadás, és szeretne egy jó válogatást az énekesnők sorozatába, vagy tetszett neki a dokumentumfilm - ne hagyja ki. A tematika sajátos. Nem időrendet követ, inkább a karakteres mozaikokból állít össze egy jellemző hangképet.

De ha kronologikusan sorba rakjuk, azonnal érthető lesz a szerkesztői szándék. A 30-as években lett big band énekesnő Count Basie-nél, később már egyéni karrierjében is fontos volt ez a tömény megszólalás a számára. Profizmusát jól illusztrálja a 39-ben rögzített saját szerzemény – ami az American Songbook népszerű eleme - a „Fine and Mellow”, és ugyanebből az évből származik a Holiday kánon koronagyémántja „Strange Fruit”. Akinek hozzám hasonlóan megvan a 48 számot tartalmazó A Portait of sorozat Holiday válogatása, annak is érdemes meghallgatnia, mert össze tudja vetni egy dal különböző korszakokban készített verzióit. A 40-es éveket illusztrálandó került lemezre a Mon Homme, egy tipikus francia revüdal, de nála már „My man” a címe, és az ő ballada verziója hódította meg a világot. Ekkor rögzítik az albumzáró Gershwin variációt is: „I Loves You, Porgy”.

Az 50-es évtizedből - mivel ez az aranykor - nagyobb a merítés: az elejét tipikusan a látványos színházi koncertekre készült big band hangszerelés (néhol vonósokkal kiegészülve) prezentálja, ilyen az albumnyitó „Now or Never”, és persze bekerült a merítésbe a Herzog kompozícióra írt saját szöveggel klasszikussá vált „God Bless the Child” és a John Simmons & His Orchestrával rögzített „Blues are Brewin’” is. Ez a dal két a The Sonhouse All Stars által előadott instrumentális darab („Hoppin’ Around” és a „Funeral in New Orleans”) közé ékelődik. Ezek filmes funkciójuknak köszönhetik felkerülésüket, mert ez - mint jeleztem - a Billie hanganyagát reprezentálja. Lemezre került egy részlet az 1956-os Carnegie Hall-ban felvett koncertről is (a börtönből szabadulva is itt lépett fel először). Igazi különlegesség a „Don’t Explain” (De nem a hangmérnöknek jár Grammy érte). Az 50-es évek végét pedig a Ray Ellis and His Orchestra kíséretével előadott dalok prezentálják: az ’59-es rögzített „Just One More Chance” és a „I’ll Never Smile Again”.

Aranykori túra a szépség igézetében.

Billie (Original Soundtrack)
Kiadó: Verve Records
Eredeti megjelenés: 2020. november 13.

1. Now or Never
2. God Bless the Child
3. Hoppin’ Around 
4. Blues are Brewin’ 
5. Funeral in New Orleans
6. Fine and Mellow 
7. Strange Fruit
8. Just One More Chance 
9. My Man 
10. I Only Have Eyes For You 
11. I’ll Never Smile Again
12. Don’t Explain 
13. I Loves You, Porgy

Kapcsolódó cikkek: 
Strange Fruit: egy ma is aktuális jazzhimnusz

The United States of America versus Billie Holiday