Aki kicsit is odafigyel az ECM lemezkiadási gyakorlatára, annak feltűnhet, hogy hatalmas archívumuk mélyéről időnként több éves, olykor több évtizedes felvételeket keresnek elő és adnak ki. Ez jól mutatja, hogy az igazán értékes művészetnek egyáltalán nem árt az idő, hiszen a szóban forgó kiadványok nem a „reissue”, hanem a „brand new” kategóriába tartoznak, mint most is a három ismert jazznagyság „új” korongja. Érdekes, hogy hármójuk közül éppen a „leader” a legkevésbé ismert mifelénk (lévén brit muzsikus), bár szinte az összes jazzlexikonban benne van. Nemzetközi reputációja a legnevesebb brit jazz-zenészek sorába emelte. Marc Johnson és főként Joey Baron a legkeresettebb bőgősök, ill. dobosok közé tartozott már korábban is, így van ez manapság is. Más kérdés, hogy az amerikai muzsikusok ismertsége – tetszik vagy sem – mindig nagyobb. 

Feltétlenül kell szólni a trió vezetőjéről. John Taylor (1942-2015) éppen 10 éve hunyt el, alighanem ez is motiválta a kiadót ennek a lemeznek a megjelentetésében. A neves brit lap, a Guardian a róla szóló nekrológjában generációja egyik legnagyobb zongorista-zeneszerzőjeként értékeli, aki Keith Jarrett, McCoy Tyner, Chick Corea és Brad Mehldau méltó társa, de játékára mindenekelőtt Bill Evans és Herbie Hancock volt nagy hatással. Sok híresség partnere volt Lee Konitztól Jan Garbarekig, Peter Erskine-től Kenny Wheelerig. Összesen 100 albumon játszott, amiből 12 ECM album saját nevén jelent meg és másik 12 ECM albumon volt sideman (ebből négy volt a Peter Erskine vezette trió, ahol a bőgős Palle Danielsson volt). Ismert formáció volt az Azimuth is, amelyben felesége, Norma Wintstone énekelt és a már említett Kenny Wheeler trombitált. Mellesleg Taylor hosszú ideig volt a londoni Ronnie Scott's jazzklub házi zongoristája, másfél évtizeden át pedig az itt hallható triója fémjelezte nevét. Fontos megjegyezni, hogy ez a formáció készítette Taylor Rosslyn c. debütáló lemezét az ECM számára, ami óriási siker volt éppen ekkortájt, azaz 2003-ban. De összesen mindössze három ECM albuma létezik ezzel a lemezzel együtt.

A Marc Johnson – Joey Baron ritmustandem is emblematikus jelenség a jazz történetében, hozzátéve, hogy ők persze külön-külön is ragyogó pályát mondhatnak magukénak. Marc Johnson (1953) még harminc éves sem volt, amikor a 70-es évek legvégén a Bill Evans trió utolsó bőgőseként szerepelhetett. Éppen úgy, mint Joey Baron (1955) esetében, vele kapcsolatban is könnyebb felsorolni azt, hogy kikkel nem játszott, annyira keresett és foglalkoztatott muzsikusok mindketten. Arról, hogy Taylor járt-e Magyarországon, nincs tudomásom, de a két amerikai, különösen Baron többször is...

Az itt tárgyalásra kerülő lemez tehát élő felvétel, a koncert csaknem negyedszázada történt Angliában, mégpedig Birmingham egy neves koncerttermében. Öt terjedelmes szám, ez egyértelműen a koncertfelvételek előnye! Még a két legrövidebb szám is nyolc, illetve kilenc perces, az Ambleside pedig meghaladja a negyedórát! Az ötből „csak” három Taylor szerzeménye, egy a – többek között – az Oregon együttesből ismert gitárművész, Ralph Towner kompozíciója (ami egyben a lemez címadó száma), egy másikat pedig a híres bőgős Steve Swallow jegyezte. (Towner egyébként Taylor egyik lemezén is közreműködött, „alig” 20 évvel a birminghami koncert után...) Nem hagyhatom ki, hogy mennyire érdekes a trió 2002-ben készült fotója az ECM lemezeket kísérő puritán papírlapon. Taylor hihetetlenül hasonlított John Abercrombie-ra, de a mához képest közel 25 évvel fiatalabb Johnson és főleg Baron szinte felismerhetetlen. Hja, az idő vasfoga...
A Tramonto kiadása jól mutatja az ECM zseniális művészeti és üzletpolitikáját, hiszen az igazán jó zene időtálló, egyáltalán nem függvénye a zenei divatoknak, trendeknek, így bátran közrebocsáthatók akár korábbi felvételek is. Nos, ilyen ez az album is. A koncert két legélvezetesebb tétele két meseszép ballada: Taylor „Between Moons” és Towner „Tramonto” c. darabja. Ezekben bontakozik ki igazán Taylor artisztikus játéka, amelyet Evans nyomán „perfekciónak” nevez a szakma. Johnson ideális bőgősnek bizonyul, Barontól pedig nem sok szenzitívebb dobos létezik. Mégis kissé öncélú szólóik is akadnak a két leghosszabb számban (Steve Swallow „Up Too Late” és Taylor „Ambleside”). A koncertfelvételnek ez az árnyoldala is létezik: a közönség „elvarázsolása” érdekében kell némi „show”...

Mivel Taylor tíz éve elment, nem mondhatjuk, hogy várjuk újabb albumát, azt viszont igen, hogy az ECM minél több ilyen „bespájzolt” remekművel ismertesse meg a jazzvilágot a jövőben is!     

John Taylor – Marc Johnson – Joey Baron:   Tramonto       ECM Records/Hangvető

• Pure and Simple (John Taylor)       9:44
• Between Moons (John Taylor)        9:00
• Up Too Late (Steve Swallow)        12:17
• Tramonto (Ralph Towner)              8:00
• Ambleside (John Taylor)               15:11

Közreműködnek: 

John Taylor   zongora
Marc Johnson    nagybőgő
Joey Baron   dobok

A koncertfelvétel a birminghami CBSO Központban készült 2002 januárjában.