Vincent Herring - Something Else!: Soul Jazz  – Smoke Sessions

Fogalmam sincs, hogy akár az X generáció most már deresedő polgárainak fejében egyáltalán dereng, hogy mi is volt a 60-as évek elején a hard bop mozgalomból kinőtt soul jazz. A hard bop, mindmáig a jazz köznyelveként velünk maradt, de a soul jazz ma már leginkább csak orgona-triók formájában bukkan fel itt-ott.
A soul jazz, mint ahogy neve is sejteti, vérbő ötvözete a jazznek és a gospelből fakadó rhythm-and-bluesnak, mely utóbbit annak idején az olyan fekete zenére szakosodó lemezvállalatok kultiváltak, mint a Stax, az Atlantic vagy a Tamla Motown. Annak idején, legalábbis e sorok írója szerint, Cannonball Adderley zenéjében csúcsosodott ki ez az irányzat.
Ennek a soul jazz reneszánsz albumnak a húzóneve az altszaxofonos Vincent Herring. Elismerem, a „kinnfentesek” fülében nem csenghet túl jazzesen a Herring Vince név, de biztosíthatom a nyájas olvasót, komoly jazz pedigrével rendelkezik. Játszott Horace Silver, Freddie Hubbard és Nat Adderley zenekaraiban és jó maga is fantasztikus zenei teljesítményt tudhat a magáénak. A brit születésű szintén fekete tenoros, Wayne Escoffery is az élvonalból való és már Budapesten is volt alkalma bizonyítani. A zongorista Dave Kikoskiról ugyanígy elmondható, hogy New Yorkban már játszott a műfaj Ki-Kicsodájá-nak zömével. Egy ilyen feállás méltán fokozhatja az elvárásokat.

A nyitó szám, Horace Silver Filthy McNasty-ja jó tempóban vág a dolgok elejébe, a hangulat inkább feszült, mint laza. Vincent Herring sokatmondóan tömör, míg a trombitás Jeremy Pelt mintha még nem melegedett volna be.
Az ezt követő Too Blueban, Stanley Turrentine szerzeményében viszont már minden zenész megtalálja a saját kerékvágását. Ebből kiemelném Paul Bollenback gazdaságos, de annál hatásosabb, minden hangnak jelentőséget kölcsönző gitárszólóját és Kikovski is nagyon a helyén van. A darab struktúráját áthatja a fekete prédikátoroktól és templomi kórusoktól átvett „call-and-response” (hívás és válasz) forma.

Az érdekes módon szögletes ritmusú Eddie Harris klasszist, a Mean Greenst Otis Brown III dobjátéka határozza meg, míg Herring szólója a klasszikus soul jazz iskolapéldája.

A roppant táncolható, funky ritmusú The Chicken jó, sőt a funky korlátaihoz mérten szerfelett invenciózus formában találja a tenoros Escofferyt, a trombitás Peltet és a gitáros Pollenbackot.
A Cool Driftin’ a két szaxofonosból hozza ki a legjobbakat.

Donald Byrd szerzeménye, a Slow Drag hangszerelésében és előadásmódjában is inkább az Adderley fivérek fénykorát idézi. Herring roppant dögös szólója érdekes fordulatokat vesz. Messze az övé itt a legkiemelkedőbb.

Nem tudom, milyen sorrendben készültek a felvételek, de ha az albumon találhatóban, akkor mind Herring, mind pedig a trombitás Jeremy Pelt esetében érezhető, hogy egyre inkább belendülnek. Az utóbbi valósággal remekel a nagy előd, a néhai Roy Hargrove kompozíciójában, a Strasbourg/St. Denis-ben, amelyben a gitáros Paul Bollenback keresetlen egyszerűsége is kiválóan érvényesül.
A zárószám ízlés kérdése. Meglepő módon Coltrane örökszép balladáját, a Naimát választották, ami eredeti felfogásában nem is illik a soul jazz kategóriába, s épp ezért funky ritmusban vették fel, ahhoz illő szólókkal. Ha nem ismerném az eredetit, akár tetszett is volna, így valahogy szentségtörésnek éreztem, de legyen ez az én gondom.
Ami az album egészét illeti, a lemez a mainstream jazz mai derékhadának élgárdáját vonultatja fel, veretes soul jazz standardekkel, feltehetően azzal a céllal, hogy a mai fiatalok között új hallgatóságot nyerjen az eredetileg is roppant fiatalos formának, de a hatvanas-hetvenes évek fiataljai is otthon érezhetik magukat a hangulatában.

1. Filthy McNasty
2. Too Blue
3. Mean Greens
4. The Chicken
5. Driftin’
6. Slow Drag
7. Strasbourg/St.Denis
8. Naima

 Közreműködnek:

Vincent Herring - altszaxofon
Wayne Escoffery -  tenorszaxofon
Jeremy Pelt – trombita
Paul Bollenback – gitár
Dave Kikoski – zongora
Essiet Essiet – bőgő
Otis Brown III - dob