Azért beszélhetünk szerzői lemezről, mert ugyan nem egyetlen személy jegyzi az elhangzó tíz számot, de nincs „hozott anyag”, hanem a kvartett három tagjának kompozícióit hallgathatjuk meg közel egy órában. Előrebocsátom, hogy ez a gyakorlat az utóbbi évtizedekben szinte elvárás, ami odáig fajult, hogy – teljesen függetlenül attól, hogy egy kitűnő hangszeres művésznek van-e tehetsége a komponáláshoz, vagy sem, lehetőleg saját szerzeményekkel kell előállnia, főleg, akkor, ha az albumot éppen ő jegyzi. A jazz történetében számtalan esetben találkozott a kétféle adottság Ellingtontól Monkig, Benny Golsontól Horace Silverig. Mégis, tartok tőle, hogy az itt elhangzó darabok nem fognak a sztenderdek közé kerülni, mint a Whisper Not, vagy a Song for My Father...

Természetesen a szóban forgó lemez kiváló alkotás. Nyugodtan mondhatjuk, hogy ebben a formációban a kortárs jazz négy kiemelkedő figurája szerepel. Billy Hart (1940) hasonlóan a csaknem százévesen elhunyt Ray Haynes-hez, végigjátszotta a modern jazz csaknem teljes történetét. Nem is érdemes elkezdeni a felsorolását annak, hogy kikkel is játszott, mindenesetre több száz lemezen szerepelt. Egyszer itthon is fellépett, még 1984-ben a Vigadóban, ahol a zongorista Joanne Brackeen kvartettjében Joe Henderson (tenor) és Buster Williams (bőgő) társaságában mutatta meg tudását!

Mark Turner (1965) a mai idők egyik legkiemelkedőbb tenorosa, a post-Coltrane iskola eminense, akinek nemcsak számos lemezét ismerhetjük (az ECM művésze, de másutt is készít lemezeket). Négy alkalommal láthattuk magyar színpadon, kétszer vidéken, kétszer pedig a BJC-ben (2014-ben és 16-ban). Lemezei is rendre eljutottak hozzánk, legutóbb a Return from the Stars c. ECM albumáról írtunk. Mondanom sem kell, hogy azon (is) mind a nyolc szám saját kompozíciója volt, bár korábban még előfordult egy-két más forrásból származó anyag is.

Ethan Iverson (1973) is azok közé tartozik, akik a nemzetközi jazzélet legkeresettebb figurái, a The Bad Plus trió zongoristája volt, és ebben a felállásban három avantgárd fúvóssal szextetté bővítve felejthetetlen koncerten adták elő Ornette Coleman Science Fiction c. lemezének sajátos átértelmezését a Trafóban 2015-ben. Csaknem tíz évvel később, tavaly január utolsó napján a BJC-ben triójával mutatta be a Technically Acceptable c. albumát. (koncertbeszámoló és lemezajánló) 

Ben Street talán a legkevésbé ismert a négy „ász” közül, de ő sem akárki. Elég azt elmondani róla, hogy Dave Holland és Miroslav Vitous voltak a mesterei. Eddig több mint félszáz lemezalbumon játszott. Természetesen ő is járt már Magyarországon, mégpedig tavaly ősszel a Magyar Zene Házában a Kurt Rosenwinkel Quartet bőgőse volt. De mit is írtam beszámolómban Jeff Ballard dobos és az ő játékáról: „A ritmustandem alig kapott egy-két szólót, de lehengerlő jelenlétük minden pillanatban érezhető volt”.

Ilyen előzmények mellett érthetően nagy várakozással hallgattam meg az albumot annál is inkább, mert a One is the Other c. 2012-es ECM albuma is igazán lebilincselő élmény volt. Mint veterán jazzrajongó természetesen külön öröm számomra, ha egy-egy – a borús északi attitűdjéből olykor kilépő – ECM album kerül górcső alá – és ez a közel egy óra ilyen képet mutat. (Végül is nem csoda, hiszen négy amerikai muzsikus játszik egy New York-i stúdióban.) Egyébként is Billy Hart sziklaszilárd hard bop dobos, aki mindig is olyan muzsikához adta a nevét, amellyel egyetértett. Hart kompozíciói, ha szabad ezt mondanom, a modern jazznek a századforduló utolsó évtizedeiben jelentkező – a hard bop-on túlmutató – irányzatát képviselik. (Ő a szerzője az album címadó darabjának is.) A két fiatalabb zenész szerzeményei viszont még inkább a mai – a kortárs improvizációs zene felé nyitó – stílus reprezentánsai.
Az album főszereplője kétségtelenül Ethan Iverson, aki nemcsak a legjobb négy szám szerzője, de szólójátékban is vezet. (A dobos egyáltalán nem tolakszik az előtérbe, olyannyira, hogy ha nem az ő neve alatt tartanák számon az albumot, a hallgató sohasem jönne rá, hogy ez egy Billy Hart lemez.) A lemez első felét az ő négy szerzeménye uralja, ezek az album legjobbjai.
Turner szerzeményei már csak azért is érdekesek, mert az egyik Brüsszelre utal (szerepelt már az 1998-as In This World c. albumán is), a másik a zenekarvezető tiszteletére írt valcer, a harmadik pedig az uptempo-s zárószám, egyben a leghosszabb, csaknem 8 perces tétel.

Összefoglalva azt kell mondanunk, hogy nem egy jazztörténeti fontosságú lemez, színvonalas kortárs mainstream album, amely minden „vájtfülű” jazzbarát tetszését elnyeri. Nem tipikus ECM termék (ami lehet dicséret is). A kiadó „profilja” irányába mutat viszont, hogy egészében inkább a lassú számok, remek balladák teszik ki a repertoár nagy részét. Az album hangulata, egyáltalán a létrejötte alighanem összefüggésben van a négy évvel ezelőtti állapotokkal is, amikor a zenészek a koncertlehetőségek hiányában minden alkalmat megragadtak, hogy feladatot találjanak. Nem is beszélve arról, hogy ez a formáció olykor évekig sem jön össze, mivel mind a négyen rendkívül foglalkoztatott művészek. Szóval ez a lemez valószínűleg a járvány miatti koncert-tilalom ritka pozitívuma. Soha rosszabb „szükségmegoldást”!!!

         BILLY  HART  QUARTET       JUST        ECM  Records / Hangvető

• Showdown (Ethan Iverson) 
• Layla Joy   (Billy Hart)
• Aviation   (Ethan Iverson)
• Chamber Music   (Ethan Iverson)
• South Hampton   (Ethan Iverson)
• Just   (Billy Hart)
• Billy's Waltz   (Mark Turner)
• Bo Brussels   (Mark Turner)
• Naaj   (Billy Hart)
• Top of the Middle   (Mark Turner)

Közreműködnek:

Billy Hart   dobok
Mark Turner   tenorszaxofon
Ethan Iverson   zongora
Ben Street   nagybőgő