Anélkül, hogy tanulmányt írnánk az amerikai feketék nem szűnő (és ne legyünk optimisták) szinte megoldhatatlannak látszó problémáit ismerve nem csoda, hogy olyan zenei alkotások is keletkeznek, mint ez az album, amely a fekete asszonyok előtti tisztelgés jegyében született. Egyébként a fekete művészek mindig is „szóvá tették” akár vokálisan, akár hangszeres művek formájában sanyarú sorsukat, amely ma már talán nem is elsősorban az anyagiak szintjén, hanem az el nem fogadás, a burkolt vagy nyílt rasszizmusban nyilvánul meg. Ez bizony a műfaj egész történetén vörös fonálként húzódik végig. Sok-sok példát felhozhatnánk, de csak gondoljunk a Strange Fruit c. dalra 1932-ból, amelyben Billie Holiday arról énekel, hogy a fán himbálózó furcsa gyümölcs nem más, mint egy meglincselt fekete férfi holtteste.  

 A zene említett politikai vonatkozásai mellett térjünk ki röviden a szédítő hangtechnikai haladás következtében fellépett remix lehetőségeire vagy éppen „divatjára”. Emlékezzünk például arra, hogy mekkora szenzációnak számított, amikor a nagy amerikai fekete énekes, Nat King Cole ugyancsak előadó-művész leánya, Natalie Cole, negyedszázaddal apja korai halála után a technika jóvoltából duettet énekelhetett édesapjával. Túl a megható momentumon, az Unforgettable (https://magyarjazz.hu/lemezajanlo/1462-a-grammy-ozont-nyert-album-unneplese-natalie-cole-unforgettable-with-love) igazán figyelemreméltó, valóban felejthetetlen alkotás lett. Mostanában egyre-másra lehet találkozni ehhez hasonló megoldásokkal, amelyeknél olykor az eredmény szinte egy új művészeti irányzatba sorolható alkotásokkal gazdagítja a zenei palettát.

Nos, a haiti felmenőkkel rendelkező fiatal New York-i énekesnő mindkét említett „vonalat” követi, amikor első olyan lemezét elkészítette, amelyet nemzetközi rangú kiadó, a jazztörténeti fontosságú Verve adott ki. Nem könnyű hallgatnivaló és tartok tőle, hogy lesz némi „race record” jellege. Így nevezték ugyanis a negyvenes években a kifejezetten a fekete közönség számára kiadott lemezeket.

 Melanie Charles, a harcias fekete hölgy Billie Holiday saját szerzeményével, Lady Day egyik ikonikus számával, a „God Bless the Child”-dallal indítja a lemezt. Aztán a második számtól beindul a „kooperáció”.  A tizenegyből  hat szám címe után olvasható a „Reimagined” kitétel, nos, ezek a remixelt számok: a „Perdido”-ban Dinah Washington, a „Detour Ahead”-ben Sarah Vaughan , a „Woman of the Ghetto”-ban Marlena Shaw, a „Jazz (Ain’t Nothing But Soul)”-ban Betty Carter, a „What a Difference”-ben ismét Dinah Washington, és végül az ismert Ellington szerzeményben a „Beginning to See the Light”-ban pedig Ella Fitzgerald a „partner”. Ez utóbbi még azért is különleges, mert csak ketten szerepelnek: Melanie, aki énekel, dob programot működtet, hozza a basszust és szintetizátoron is játszik, Ella „csak” énekel. Minden számot Melanie hangszerelt, itt-ott bizarr hangzásvilággal.

Ismerem a régi közhelyet az ízlésekről és pofonokról, de mint azt a közelmúltban a Nina Simone remixek kapcsán is elmondtam, nem egészen értem a művészet ezen irányzatát. Olyan részlet is akad, ahol kifejezetten olyan megoldást alkalmaznak, mint amikor a hagyományos lejátszónál átszakadt egy hangbarázda és akár tíz-húsz alkalommal hallgathatta a szegény zenebarát egy adott hangfoszlány ismétlődését, amíg odébb nem lökte a tűt. Hogy ezt miért kell szándékosan előadni, az számomra örök rejtély. Ráadásul azok, akik az eredeti Ella, Dinah, Sarah, Billie felvételeket ismerték legfeljebb érdekes kísérletként hallgatják ezt, és persze a bombasztikus hangszeres (és elektronikával fűszerezett) kíséretet. A nem remix számok sem nagyon különböznek az előbbiektől, ugyancsak neves szerzők kompozíciói Max Roachtól Abbey Lincolnig, de ugyanolyan fülhasogató hangerővel. Egyetlen előnyük, hogy egy vagy kétpercesek. Jellemző, hogy az egész lemez terjedelme alig haladja meg a félórát (pontosan 32:13), amivel még sem LP, sem CD változatban nem találkoztam, pedig ezt teszem közel 70 éve.

A kíséret tagjai számunkra ismeretlen fiatal zenészek, ráadásul nemcsak a legváltozatosabb felállásban szerepelnek, de még csak nem is ugyanaz a zenész használja az egyes hangszereket a különböző számokban. Meglepő, hogy ilyen produkcióval egyáltalán elő lehet ma állni, főleg, ha arra gondolunk, hogy a több mint száz éves jazzművészet micsoda elképesztő csúcsteljesítményeket produkált már mind hangszeres, mind vokális területen. Szokták kérdezni, hogy mely tíz lemezt vinnék magammal a lakatlan szigetre (annak reményében, hogy lemezjátszó azért lesz ott)? Nos, ez biztosan nem lenne közöttük…

Verve, 2021

1. A1. God Bless The Child
2. A2. Perdido
3. A3. Detour Ahead
4. A4. All Africa (The Beat)
5. A5. The Music Is The Magic
6. A6. Pay Black Women Interlude

1. B1. Woman Of The Ghetto
2. B2. Jazz (Ain't Nothing But Soul)
3. B3. Go Away Little Boy
4. B4. What A Difference
5. B5. Beginning To See The Light