Mert ha valaki, akkor ő tényleg zseniális volt. Úgy nyúlt minden hanghoz, minden harmóniához, minden ritmushoz (és a mi a legritkább: minden stílushoz), hogy a végső produktum sosem vetette le magáról annak egyetlen alkotóelemét sem.

Különleges arányérzéke volt, tévedhetetlenül találta meg az egyensúlyt minden hangszerelésében, minden kompozíciójában.

Törékeny alkat volt, rendkívüli érzékenységgel muzsikált zongorán és harsonán, szellemes szólókat játszott, játékában minden pillanatban ott volt, hogy ő tényleg tudta, „mitől döglik a légy”. Ismerte a zenét keresztbe-hosszába. Minden képessége, tehetsége, szorgalma arra predesztinálta, hogy meghatározó figurája legyen a szakmánknak, ő mégis csendesen visszahúzódva (mondjuk ki: mellőzve) élte életének utolsó évtizedeit.

Hogy ezért a démonaival vívott nehéz küzdelme, megrendült egészsége vagy a szakma időnkét zord viszonyai okolhatók, én nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy Zoli többet érdemelt volna.

Büszke vagyok rá, hogy ismerhettem, dolgozhattam vele, távozása fáj. Ha most ott jár, ahol gondolom, akkor végre találkozik Jacoval, együtt fújhatja Selényi Dudival és Pados Zolival, meg a többiekkel. Hiányozni fog.

Isten veled Zoli, zseniális barátom!

Zakar Zoltán, 1959. május 16. - 2021. február 10., harsonás, zongorista, zeneszerző, hangszerelő.

Fotó:  Szalóky Béla, Facebook