Útravalóul csupán egyetlen szerény javaslat: a lemez hallgatásakor próbáljuk félretenni a zenész utolsó korszakával kapcsolatos előítéleteinket. Önértéken kezeljük a lemezt, megérdemli.

A körülmények: amit hallunk, az az 1991. július 1-én a dél-franciaországi Vienne-ben megrendezett hagyományos jazzfesztivál nyitóestjének programja, ahol ki más is léphetett volna fel, mint a Franciaországban már régebben is számos esetben játszott, s oda ezer szállal kötődő Miles Davis. Az előadást egy a Kr. u. 50 körüli évek óta használatban levő római amfiteátrumba kell elképzelnünk, ahol a kőszékeken ülve több ezren hallgatták a zenét.

A Jazz à Vienne fesztiválon rögzített előadást követően már csak néhány élő Davis-fellépésről tudunk az 1991. szeptember 28-án bekövetkezett haláláig: az egyik a montreux-i retrospektív hangverseny volt Quincy Jones-zal július 8-án, ahol a Miles Davis-Gil Evans műhely zenéjét idézték fel. Evans ezen már nem lehetett jelen, 1988-ban meghalt. A második koncert két nappal a montreux-i fellépés után zajlott le Párizsban, és szintén retrospektív volt. Ezúttal a pálya egészére tekintett vissza a fellépő all-star csapat. A montreux-i anyag minden lemezboltban kapható; a párizsi csupán egy rosszul masterelt kalózlemezen jelent meg eddig Black Devil címmel. Szintén keveset tudunk a július 21-i andernosi előadásról. Úgyhogy pillanatnyilag a vienne-i műsor az utolsó koncertlemez, melyen a trombitás a 80-as évek repertoárját játssza. Az se mellékes körülmény, hogy két héttel a Rhino Records által most közzétett, eddig kiadatlan vienne-i koncert után Davist a Francia Becsületrend lovagjává (Chevalier de la Légion d’Honneur) ütötték. Az ebből az alkalomból rendezett ünnepségen mondta róla Jack Lang akkori francia kulturális miniszter, hogy „a jazz Picassója”. A találó elnevezést azóta széltében-hosszában használják a Davis-szakirodalomban. Lang mondása már csak azért is emlékezetes, mert, mint tudjuk, a trombitás utolsó éveinek kedvelt kikapcsolódása a festés volt. Abban is igen tehetségesnek bizonyult. Több képét utolsó szerelmével, Jo Gelbard képzőművésszel közösen készítette.

 A Merci Miles! egyszerre számít az utolsó, funkos Davis-korszak jellegzetes hangdokumentumának, és tér el attól bizonyos értelemben. Az első megfigyelhető változás ebben a Miles Davis Groupban az, hogy szextett (akár a Kind of Blue-n hallható együttes), vagyis a zenekarvezető megnyirbálta saját korábbi little big bandjét, melyben alkalmilag tíz fő lépett fel. Itt nincsenek gitárosok, ütősök, és a már a 60-as évek végén megjelent több billentyűsből álló kombinációk szintén a múlté. A felállás változásával, s ez még fontosabb, jelentős stílusváltás is hallható a zenekarban. Érzésem szerint a legmarkánsabb újítást a billentyűs hangszerek kezelésében hozta az együttes, pontosabban Deron Johnson, aki a korábbi billentyűsökkel, Robert Irving III-del vagy Adam Holzmannel szemben nem az effektek és a váratlan (vagy kiszámítható) akcentusok embere, hanem a hagyományosabb szólózást részesíti előnyben, és hangszínben is alaposan eltér elődeitől. Most csak a Jailbait című számot említem a második CD-ről, melyben, szakítva a Davis-tradícióval, főleg Hammond-orgonát használ. Johnson az elődeiével összehasonlítva low-tech hangszerparkja csupán egy samplerből, egy szintetizátorból, egy elektromos zongorából és egy orgonából áll. Johnson volt Davis utolsó szerződtetett muzsikusa: alighanem az elődeinél jazzesebb játéka okán kerülhetett a csapatba. Korábban csupán egyetlen Davis-számban lehetett hallani a játékát a Live Around the World kompiláció-albumon. Szólói jellemzően egyszerű formákkal kezdődnek, ezeket bontja ki később absztraktabb harmóniákká, távolról a 70-es évek Hancockját idézve (Hannibal, Amandla).

A két basszusgitáros közül Foley az irányító: négyhúros hangszert használ, melyet egy oktávval magasabbra hangoltak a szokásosnál, így el tudja látni a ritmusgitáros hagyományos szerepét, amikor magasan játszik a fogólapon.  A másik basszer, Richard Patterson, aki 1990 tavaszán került az együttesbe, hagyományos basszusgitáron játszik. Foley most kevesebbet szólózhat, e feladatát részben Johnson, részben Patterson vette át. Utóbbi különösen megfelelő egy funky repertoárban.

Kenny Garrett nélkülözhetetlen eleme Davis csapatainak 1987 után. Szólói elsöprőek, de hamar kiismerhető panelekből épülnek fel. Energiája és szenvedélyes szólói nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy a Merci Miles! felejthetetlen élmény maradjon.

Aki lemezekről és videókról már közelebbről megismerte a 80-as évek Davisét, nem csodálkozhat rajta, hogy viszonylag kevés itt a trombitahang. A „Sötét Mágus”-t így kell elfogadnunk. Most ráadásul az örömzenének ható, Ricky Wellman dobost a legjobb formájában mutató Finaleban (a dobos szerzeményében) Davis magára hagyja zenekarát, mely persze nélküle is csúcsminőséget képvisel. Amikor viszont a zenekarvezető hangszeréhez nyúl, mindig jelentős pillanat a lemezen. Ízléses, kifejező és legtöbbször precíz, bár alkalmilag hamis hangok is becsúsznak szólóiba (Time After Time). Nem számít; ő azon ritka muzsikusok egyike, aki csendjeivel szintén sokat mond: midőn zenésztársaié a színpad, akkor is érezzük a trombitás súlyos jelenlétét.  

A 80-as évek „slágereire” épülő repertoár leírva közhelyesnek tűnik – míg meg nem szólal a zene. A Human Nature és a Time After Time popdal-átírat; a Penetrationt és a Jailbaitet szintén popsztár, Prince írta. Mit tudhat ő a jazzről? A Hannibal és az Amandla Marcus Miller szerzeménye. No de hol van ő már Davis együtteséből? Nos, a lista megtévesztő. Kilencven százalékban valóban jól ismert témák, de az új Miles Davis Group egészen friss vért fecskendez az évek alatt kissé megfonnyadt számokba. Rögtön a lemezt nyitó Hannibal és Human Nature kitűnik hosszúságával, az egyik 16, a másik 18 perces előadás. A Michael Jackson-dal hagyományos arrangement-ja helyett egy szinte vadonatúj felfogást kapunk Davis remek játékával, friss kombinációival, miközben a „kötelező” Garrett-szóló is megmarad. A Time After Timeban a szokatlanul lassú tempó a varázs alapja. 

A két Prince-darab szintén szervesen épül a műsorba. A Penetrationből funky jazzkompozíció válik, főleg Pattersonnak köszönhetően. A Jailbait nem hangzik épp Prince-szüleménynek: blues-os, pontosabban egy tizenkét-ütemes hagyományos bluesképletre épül, amit főleg az orgona és a trombita-lickek színeznek, és Daviséknél kap egy enyhe gospeles árnyalatot is a szám. Garrettről kiderül: blues-szaxofonosnak szintén elsőrangú lenne.

Az Amandla új változata balladát sejtet. Így is megmarad a szerzemény harmóniaváltásainak komplexitása, illetve a ritmusba helyezett finom szinkópák. Wellman dobolásának afro feelje is sokat tesz azért, hogy a régi számot újként hallgathassuk.

Mindent egybevetve a 90-es évek eleji, búcsúzó Davis is a funkot használja zenei anyanyelvként. A Hannibal, a Penetration vagy saját száma, a Wrinkle a maga drámai tempóváltásaival (up-tempotól half-time groove-ig) mind a postfusion funk jazz remek példája. A Wrinkle témáját a híres Davis-Garrett kettős unisonojában élvezhetjük.

Amilyen csalódás volt nemrégiben a Rubberband, olyan reveláció a Merci Miles! Indokolt a címválasztás: mi hallgatók mindannyian köszönettel tartozunk e zenéért.

Rhino, 2021

1. Hannibal
2. Human Nature
3. Time After Time
4. Penetration
5. Wrinkle
6. Amandla
7. Jailbait
8. Finale

Közreműködik: 

Miles Davis: trombita
Kenny Garrett: altszaxofon
Deron Johnson: billentyűs hangszerek
Foley: basszusgitár
Richard Patterson: basszusgitár
Ricky Wellman: dob