Mint oly sok neves zongorista pályatársa (Earl Hines, Mary Lou Williams, Dodo Marmarosa, Erroll Garner, Billy Strayhorn), ő is a valamikor erősen magyarlakta szén- és acélvárosban, Pittsburghban, Frederick Russell Jones néven látta meg a napvilágot. Még középiskolás korában kezdte hivatásos pályafutását szülővárosában, Fritz Jones néven. Az amerikai fekete zenészek körében az elsők között volt, aki magáévá tette a mohamedán vallást és hírnévre így már Ahmad Jamalként tett szert.

AHMAD JAMAL: But Not For Me (1958)

Chicagóban hívta fel magára először a figyelmet 1951-ben, 21 éves korában alakított saját triójával, amelyik a feketék körében roppant népszerű, sőt afrikai-amerikai tulajdonban álló Pershing Hotel házizenekaraként szolgált. 1958-ban elsöprő sikert aratott a trió ott, élőben felvett albuma: „Ahmad Jamal at the Pershing: But Not For Me”.
Jamal érdekes, levegős, erős dinamikát alkalmazó játéka hatalmas teret adott akkori bőgősének és dobosának Israel Crosbynak, illetve Vernell Fourniernek. Nem csak a zenekarvezető, de annak szakmai alázatossága és önzetlensége folytán, a trió összjátéka is roppant fontos meghatározója lett a hangzásnak. Ebből a szempontól a vele azonos időben feltűnt Bill Evanshoz hasonlítható.
Ez az első album jazz szempontból páratlan sikert aratott már a rock’n’roll hőskorában. Hónapokon át vezette a jazzalbumok sikerlistáját. Talán a legfigyelemreméltóbb felvételnek a közönség és a kritikusok is a „Poinciana” c. örökzöld sláger feldolgozását tartották:

AHMAD JAMAL: A Gal in Calico (1958)

Jamal dallamosan improvizált, de játékában a legfontosabb elem az időzítés volt. Nagyon nagy érzéke volt ahhoz, hogy mit hagy ki, ami nála legalább olyan fontos volt, mint a megszólaltatott hangok. Miles Davis, aki pedig nem gyakran dicsért más zenészeket, készséggel elismerte, hogy időzítésben („magyarabbul”: time) sokat tanult tőle. Szerény véleményem szerint Jamal és a trió erényei még inkább kidomborodtak az ugyanabban az évben és szintén élőben, de a Spotlight klubban készült felvételen, melynek témája a magyar zenekedvelők legidősebb rétegének azért lesz ismerős, mert annak háború utáni magyar változata a „Van Egy Kislány Anikó” roppant népszerű volt idehaza. Eredeti címén: „A Gal In Calico”.

AHMAD JAMAL: Call Me (1968)

A 60-as években Ahmad Jamal játéka összetettebbé és virtuózabbá vált, merészebben kezdte a témákat variálni. Játéka hatással volt már olyan jazz óriásokéra is, mint McCoy Tyner, Cedar Walton vagy akár az avantgárdista Matthew Shipp. Valamennyit visszavett kezdeti minimalizmusából. Szerette volna elmosni a határokat a klasszikus zene és a modern jazz között és noha ez – mint oly sok másnak – neki sem sikerült, de pompás jazz kerekedett ki a kísérletből.

AHMAD JAMAL: Theme from MASH (1973)

A hetvenes évek kritikus évtizednek bizonyultak a jazz fennmaradása szempontjából. Elég sok jazz-zenészt csábítottak a jazz-rock fúzióban rejlő zenei, de még inkább anyagi lehetőségek. Ahmad nem adta el magát. Legkommerszebb próbálkozása is értéket képviselt. A MASH című nagysikerű film, majd TV sorozat szignálját adta elő elektromos zongorán, nagy sikerrel, de ennél alább nem adta.

AHMAD JAMAL: Marseille (2019)

Jamal nagy erőssége a ballada játék volt. A két tenorszaxofon óriáshoz, Lester Younghoz és Ben Websterhez hasonlóan, ő is szükségesnek tartotta, hogy kívülről tudja a balladák szövegét. Jamaltól származik az anekdota, miszerint egyszer Ben Webstert hallgatta és egy ballada közepén a szaxofonos leállt. Jamal rákérdezett: „Miért álltál le?” – „Elfelejtettem a szöveget” volt a válasz. Idősebb korában egyre több saját szerzeménnyel, így balladákkal is gazdagította a repertoárját. Romantikus énjét ezekben a késői számokban tárta fel teljesen. Jó példája ennek a „Marseille”, négy éve, 88 éves korában kiadott „Ballades” című albumáról.

AHMAD JAMAL: Autumn leaves (2017)

Nem csoda, hogy Ahmad Jamalra gyerekkorában földije, Erroll Garner mellett Ravel és Debussy zenéje gyakorolta a legnagyobb hatást. Sok más amerikai pályatársához hasonlóan Európában, kiváltkép Franciaországban jóval ismertebb és népszerűbb volt, mint szülőhazájában. A zongorának élt. Mint ahogy azt a San Francisco Examiner kritikusa, Phil Elwood írta: „Néha az az érzésem, hogy az előadás végén Jamal inkább belebújna a zongorába, mint elhagyná a pódiumot, annyira leköti a játék.”
2017-ben elnyerte a Grammy életműdíját. Életének utolsó évtizedében mondhatni meghaladta önmagát. Búcsúzzunk ettől a nagy művésztől egy olyan felvétellel, amely ötvözi korai minimalista, gazdaságos játékát saját késői virtuozitásával.

Ahmad Jamal

1930. július 2. – 2023. április 16.