Binder az első lemezhez írt tömör ajánlóját azzal kezdi, hogy nehezen barátkozott meg ezekkel a korai kis Bartók-darabokkal: „Talán hiányoztak a klasszikus zenei stílusokból ismert variációk, vagy a témák további kibontásai.” És „Amikor befejeztem a darabokat, sokszor azt éreztem, hogy most kellene elkezdődniük.” Mindez alighanem csak pályakezdő korára volt igaz. Azóta szerencsénkre sokat változott a helyzet: a zongorista megszerette a ciklus darabjait, és a trió sok színben pompázó, a monotóniának a legkisebb engedményt se tevő gyűjteményt alkotott, szűrt ízléssel megformált átiratok sorát, melyet Binder Károly (társ)szerzői kvalitásai tartanak egyben.
Másképp kifejezve: minden műalkotás létrehozása óriási kockázatokkal jár – Bartók zenei újragondolása is. Az átíró kötéltáncosra emlékeztet, akinek úgy kell végigegyensúlyoznia A és B oszlop, vagyis a mű első és utolsó taktusa között, hogy képes legyen ellenállni mind a jobb-, mind pedig a baloldali hívogató mélységnek. Se túl „klasszikusan”, se túl jazzesen nem játszhat, mert efféle excesszusokat a vállalkozás nem enged meg. Binder Károlynak – túlzás nélkül állíthatjuk – ragyogóan sikerült megbirkóznia a nagy feladattal, ellenállni a mélységek hívásának. Ez csupán egyféleképp volt lehetséges: hogy a két lemez összes (30) felvételén csakis önmagát jelölte ki vonatkoztatási pontnak.
Mielőtt bárki félreértené: az önmagához való hűség nem jelent egyet a Bartókhoz való hűtlenséggel. Sőt. Érzésem szerint egyedül ezzel a megközelítéssel van remény hiteles átdolgozás-lemezt készíteni. Hiszen jazzkompozíciókról van szó, ahol is komponálás és előadás részben vagy egészében a fülünk hallatára történik – mi is lehetne más a középpont, mint maga az előadó?
A Binder-trió esetében hallhatóan nagy szerep jut a megírt részeknek, ami elsősorban előadásművészeti probléma. Bindert, mint zeneszerzőt kevésbé érinti: neki komponistaként is meg kellett küzdenie az egyensúly megtartásáért. Úgy képzelem, ez egyszerre jelenthetett számára bizonyos szabadságot, azaz eloldódást az eredetitől, valamint megkötéseket, melyeket művészi önfegyelme diktált.
A zongoraművész az átiratot készítő muzsikusok speciális szempontjain túl egy filológus akríbiájával közeledik a Gyermekeknekhez, mely, mint ismeretes, 2016-ban a Bartók-zeneművek kritikai összkiadásának első köteteként is megjelent a müncheni G. Henle Verlag és a budapesti Editio Musica közös kiadásában. A Tíz könnyű zongoradarabtól eltekintve ez volt Bartók első zenepedagógiai céllal írt műve, ennek a zenehallgató szempontjából csak annyi a jelentősége, hogy Binder maga is egyetemi zeneoktató, aki tanítja e darabokat növendékeinek, vagyis két Bartók-lemeze úgy is hallgatható, mint harminc, a zenetanítás során (is) kikristályosodott variáció arra, miképp lehet és érdemes egy jazz-zongorista kezével nyúlni a korai Bartók-kompozíciókhoz.
Három meghatározó, jól elkülöníthető műcsoport alkotja Bartók szólózongorára írt munkáit: népi dallamokat imitáló saját szerzemények, népdalfeldolgozások, illetve a népzenéhez nem kapcsolható avantgarde kompozíciók.
A Gyermekeknek ciklus nyolcvanöt miniatűr darabja mind visszavezethető népi melódiákra, ebből a szempontból mindegy, hogy a sorozat korai vagy revideált változatát vesszük alapul. Számunkra most az a fontosabb kérdés, hogy az átdolgozó hogyan kezelte a pentaton dallamkincset. Itt ismét érdemes a zongorista eligazító szavait idézni: „Mindegyik darab zárt, megszerkesztett formai kereteit kinyitottam.” Az állítás zeneelméleti konzekvenciáin túl ez azt is jelenti, hogy Bindernek sikerült szinte maradéktalanul összebékítenie a Bartók-gyűjtésekből származó népi dallamokat és az afro-amerikai jazzidiómákat. Makulátlan blues-ok, balladák és szabadabb formájú darabok születnek az „ősszövegekből”, s ez csak másodsorban Bartók, illetve az általa meglelt és lejegyzett/rögzített dallamok érdeme.
A mai jazzhallgató főként annak örül, hogy kortárs jazz-zenészeink közül többen, Binder Károly mellett például Oláh Kálmán, Párniczky András, Sárik Péter vagy a Németországban élő Dudás Lajos találnak ihlető forrást a magyar zeneszerzőben, akinek művei kezdenek olyasféle kultikus alapanyaggá válni a magyar jazzisták számára, mint a Chopin-œuvre lengyel kollégáik egyes albumain.
A felsorolt erényeken túl azt se lehet szó nélkül hagyni, hogy a mostani CD-n is remekül megfigyelhető Binder kifinomult érzéke különböző stílusok interiorizálására. Tommy Flanagantől Martial Solalig és Tete Montoliutól Misha Mengelbergig bárki lehet inspiráló tényező a számára, de csak egy bizonyos határig.
Binder nyitott ugyan a művészi impulzusokra, de egyiket se engedi túl közel magához, mert nem akar egyetlen hang erejéig se epigonná válni – ezt se individualizmusa, se művészi igényessége nem engedné meg neki.
A Binder-trió második Bartók-lemeze is a szinergikus kamarajazz tanítandó példája. A kikezdhetetlen technikai tudás kifejezetten élvezetes előadásokkal párosul, és ennek fontosságát több mint száz esztendővel a műfaj kialakulása után se lehet elégszer hangsúlyozni.
iASK, 2020
- Kanásztánc
- Zöld a Duna
- Cselédnek fogadva
- Bordal
- Változatok
- Sirató ének
- Icike, picike
- Párnatánc
- Fehér László lovat lopott
- Felsőiregi
- Régi magyar dallamok
- Katonadal
- Elmész rúzsám
- Ha elmegyek
- Betyárnóta
Közreműködik:
Binder Károly – zongora
Fonay Tibor – bőgő
Hidász Tamás - dob