„A jazz nem tanítható – magunkkal hozzuk.” Elek István neve összefonódik a hazai jazz történetével. Tenor-, bariton, szopránszaxofonon és klarinéton játszó művészként és tanárként egyaránt meghatározó alakja a hazai zenészképzésnek. A pop és rock világában is letette a névjegyét, mégis a jazz maradt az elsődleges szerelme. Jazz.hu-s interjúnkban mesél kezdetekről, zeneszerzésről, tanításról és arról, hogyan lehet a műfaj iránti alázattal hosszú távon jelen lenni a színpadon.

• Irk Réka / Jazz.hu: Mióta játszol jazzt, és mikor határoztad el, hogy a jazz lesz az első az életpályádon? Volt zenész a családodban?
• Elek István: 19 évesen (elég későn!), 1974-ben fogtam először szaxofont a kezembe, előtte klarinétoztam, klasszikus irányban képződtem. A főiskolás évek alatt kipróbáltam a szaxofont, ami annyira magával ragadott, hogy 1976-ban megpróbáltam a felvételit az akkori jazztanszakra, amely a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában működött. Meglepetésemre felvettek. A tanévkezdést viszont a katonai behívó hátráltatta, így csak 1977-ben kezdtem el a tanulmányaimat. 1980-ban szereztem jazz előadóművészi bizonyítványt.
  Zenész nem volt a családban, de a szüleim úgy látták, hogy van tehetségem hozzá, ezért „szakirányú” zenei általánosba (Kodály-módszer) írattak. A klasszikus konziban és a tanárképzőben klarinétoztam, és az első év végén történt meg a „szaxofon szerelem”.

• Irk Réka / Jazz.hu: Utólag mennyire érzed fontosnak a popzenei kitérőidet? Sikeresnek tartod azt az időszakot?
• Elek István: 1980 után a vendéglátós korszakom következett, amit nem bántam meg. Játszottam Magyarországon, Skandináviában, az Egyesült Államokban, szárazföldön és hajókon is. (Akkoriban felléptem a Korál együttessel is 1984-ben, itthoni hosszabb „szabadságom” alatt.) Ez az időszak nagyjából tíz évig tartott. 1989-ben alakítottunk zenekart Muck Ferivel, Besenyő Blues Band néven, amiben az öttagú fúvós kórus hamar „önálló életre kelt”. Hívtak minket nagy popkoncertekre, stúdiófelvételekre a kor akkori sztárjaival: Demjén Ferenc, Metró együttes, LGT stb. Később bekerültem a Tea együttesbe, és zenekari tag voltam az akkor népszerű Friderikusz Show-ban is. Természetesen saját koncertjeim is voltak, például Cserháti Zsuzsát kísértem, először nagyzenekarban, majd a kisebb létszámú formációjában is maradtam. Ez egy izgalmas és mozgalmas időszak volt, de még nem jazz.

• IR / Jazz.hu: Miért vártál negyven évet az első lemezed, a JazzElek megjelentetésével?
• Elek István: Mindig meghívottként, tagként játszottam más zenekarokban, a saját projekt sosem került fókuszba, egészen addig, amíg a feleségem rá nem beszélt (rágta a fülemet). 2015-ben jött el az a pillanat, amikor elindítottam a saját zenekaromat a nevem alatt: zongorán Weisz János, bőgőn Molnár Péter, dobon Cseh Balázs. Rendszeres szólistának számít Gyárfás István ”Gyafi” gitáron, akivel sok közös fellépésünk volt. Az egyetlen lemezemen Ő szerepel vendégszólistaként. Az énekesek közül Pocsai Krisztit említeném, akivel itthon és Erdélyben is sikeres koncerteket adtunk.

• IR / Jazz.hu: Mióta írsz zenéket? Mennyi saját szerzeményed van?
• Elek István: A JazzElek lemez 2019-ben jelent meg, szintén a feleségem ösztönzésére, ami nélküle nem készült volna el. A megjelentetéséért Binder Károlynak tartozom köszönettel. Őszintén: nem vagyok az a „zeneszerző típus”. De ha már saját nevemen fut zenekar, kellett legalább pár saját darab is. Végül két „eredeti” kompozíciót „szereztem” – ezek igazából átdolgazások.  A címek is játékosak, jelzik a forrásokat: „Doxy-Dakszli”, „Giant Steps – Small Steps…”. Az egyetlen tisztán saját számom egy ballada, amit a feleségemnek írtam – címe: Dear Girl.

• IR / Jazz.hu: Mióta tanítasz, és miért fontos számodra a fiatalok oktatása?
• Elek István: Hivatalosan 2001 novembere óta tanítok a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, majd később Egyetem Jazz Tanszékén, szaxofont. Előtte magánúton foglalkoztam néhány lelkes növendékkel. Számomra az egyik legfontosabb dolog az életben az átadás: hogy továbbadhassuk mindazt a tudást és tapasztalatot, amit mi magunk kaptunk a mestereinktől, és amit évtizedek során saját magunk is megtanultunk.
• IR / Jazz.hu: Mit szoktál útravalóul adni a diákoknak? Mi a legfontosabb szerinted a szakmában?
• Elek István: Nincs egy konkrét „tarisznya”, amit odaadok nekik – inkább sok apró dolgot adok át az évek alatt. Rengeteg „hozott anyagból” dolgozom, amit én is a tanáraimtól kaptam. Ha belegondolunk, lehet, hogy ezek a tanítási módszerek 150–200 éves hagyományokat hordoznak, generációkon átívelő tanítási metódusok. A jazzt (improvizációt) nem lehet valójában tanítani. Mindenki magával hozza, hordozza az ötleteit, gondolatait, amelyeket aztán beépít saját zenei világába és kommunkálja, közvetíti. Van egy szó - számomra fontos szó -, ami az élet minden területén, így a zenében is működhet: alázat. Alázat a szerző, kompozíció, a hangszer, a zenekari társak iránt, a közönség felé, azok felé, akiknek a zenét játsszuk. Ez teremti, teremtheti meg azt a légkört, amiben igazán őszinte, értékes produkció születhet.

• Irk Réka / Jazz.hu: Változott a zenei ízlésed az évek során? Milyen zenéket szerettél a húszas éveidben?
• Elek István: Természetesen változott. Fiatal koromban a pörgős, energikus jazz vonzott, főleg Charlie Parker és a be-bop, de amikor ballada jött a lemezen, kazettán, azt inkább tovább léptettem, áttekertem. Ma viszont ezek a legnagyobb kedvenceim: hallgatni, játszani. Az pedig számomra egészen elképesztő, hogy a mai fiatalok milyen éretten játszanak balladákat. A 18-20 éves jazzhallgatók és zenészek sokszor olyan érzékenyen interpretálják ezeket a darabokat, hogy öröm hallgatni.

• Irk Réka / Jazz.hu: Hogyan tovább? Készül már a következő lemezed?
• Elek István: Már sajnos nincs velem a feleségem (csak lélekben), aki „hajtsa” a következő lemezt, pedig ahogy az előzőekből kiderült, kellett ez a noszogatás. Ez az ösztönző erő hiányzik most. Így elsősorban a tanításra fordítom az energiámat, de nem zárkózom el a felkérésektől sem. Néha, amikor fellépésre igyekszem – sok hangszerrel a metró felé sétálva (nem szeretek már gépkocsit vezetni, a taxira meg „sajnálom a pénzt… :-) ), cipekedve, elfáradva –, eljátszom a gondolattal, hogy „kilépek…” (az adott zenekarból). Aztán utána, pláne, ha haza is visznek, ez az érzés semmivé foszlik. Maradok továbbra is koncertező zenész...

Fotó: Lázár Miklós