És amióta érezhetően aktívabbá vált a hangarchívumok feltárása, és ezzel párhuzamosan soha nem hallott fejlődésen ment keresztül a hangrestaurálás tudománya (vagy művészete), rendszeressé vált elfeledett sessionök közzététele, sok esetben alapos filológiai apparátus és a felvétel körülményeit megvilágító esszék kíséretében. Az olyan, szellemes angol kifejezéssel „archival sleuth”-nak nevezett kutatóknak köszönhetően, mint a Resonance Recordsnál dolgozó Zev Feldman, immár a magánarchívumok rejtett kincsei közül is előbányásznak sose hallott felvételeket.
Mind Coltrane, mind pedig Evans diszkográfiájáról elmondható, hogy jelentős gazdagodáson ment át az elmúlt években. Most csak a zongorista újabb kiadványainál maradva: a Resonance három albumot adott ki az 1968-ban működő triójától, melyben Eddie Gomez és Jack DeJohnette vett részt. Ezek közül az egyik a londoni Ronnie Scott’s klubban felvett koncert anyaga. Szintén újdonság az Elemental Music kiadásában napvilágot látott, két hilversumi koncert anyagából összeálló Behind the Dikes. The 1969 Netherlands Recordings címet viselő album – ugyancsak trió Eddie Gomezzel és Marty Morellel. Végül itt van a Craft Recordings dobozos kiadványa, az Everybody Still Digs Bill Evans: A Career Retrospective (1956-1980), egy ötlemezes album, melyről például az Evans zenéjével most ismerkedők kapnak némi áttekintést a zongorista pályájáról. E gyűjtemény ötödik lemezeként jelent meg „a hab a tortán”: Evans eddig teljesen ismeretlen, 1975-ös egyórás koncertanyaga, melyet az 1968-ban nyitott, s szűk tíz évvel később bezárt, kulturált közönségéről és intim környezetéről ismert Oil Can Harry’s klubban rögzítettek Vancouverben, Eddie Gomez és Eliot Zigmund társaságában. És hogy a gyűjtők is jól járjanak, a fenti válogatáslemez ötödik korongját külön is megvásárolhatóvá tették dupla LP-n és szimpla CD-n, On A Friday Evening címen. A péntek esti kanadai koncertet eredetileg az egyik helyi rádióadó, a CHQM sugározta két héttel az előadást követően, Gary Barclay jazzműsorában, a szalagra rögzített felvételről, a magnótekercset pedig Barclay a műsor elhangzása után hazavitte, és sok éven át otthonában őrizte. A ritkaság kétszer cserélt gazdát, mielőtt a Craft Recordings megjelentette.
Ezzel a kiadvánnyal mind az Evans zenéjéért rajongók, mind az audiofil zenehallgatók igen jól járnak. A lemez hiánypótló, még akkor is, ha nem a zongorista „nagy évtizedében” készült, amit pedig Paul Blakemore hangmérnök végzett a hanganyaggal, az tömören fogalmazva lenyűgöző. Amikor a „hiánypótló” szót használjuk, az úgy értendő, hogy az On A Friday Eveningről eddig nem tudott se a muzsikus alapos monográfusa, Peter Pettinger, se a zongorista sessionográfiája, mely pedig a kiadatlan felvételeket és magánkézben levő szalagokat is számon tartja.
Az archívumokból előkerült lappangó anyagok ritkán változtatják meg az előadóról kialakult véleményünket. Ez az új Bill Evans-lemezre is igaz. A kilenc darabból álló műsorban egyetlen számot se találunk, amelyet korábban már ne rögzített volna a zongorista. Az 1975-ös album egyik jellemzője, hogy a repertoár fele viszonylag frissen az Evans-kínálatba került számokból áll: a tágas, szárnyaló Sareen Jurer egyetlen korábbi felvétele 1974-ből való; a Sugar Plum, a The Two Lonely People és a Schönberg módszere előtt tisztelgő T.T.T. 1971-es keltezésű; Jerome Kern örökzöldje, az Up With The Lark 1972-ben jelent meg Evans műsorán; a maradék négy szerzemény, köztük Miles Davis korai modális korszakában írt Nardisa, melyet közel tizenegy perces változatban tolmácsolnak itt, régebbi, közismertebb választás Evans koncertjein. A Nardis olyan gyakori koncertdarabja lett a pianistának, hogy sokan az ő szerzeményének gondolják a számot.
Az együttes félig újnak volt mondható a kanadai előadáson: a trióban több mint hat éven át jól teljesítő Marty Morell a 70-es évek közepére megelégelte a sok turnéval járó fárasztó életet, és kilépett a zenekarból. Evans a korábban szabadúszó dobosként működő New York-i Eliot Zigmunddal helyettesítette, aki pompásan helyt állt a világ egyik vezető jazzegyüttesében. A City College of New Yorkban és a Mannes College of Musicban végzett dobos 1975 januárjában készítette első lemezfelvételét a trióval a Village Vanguardban, azon a helyen, ahol Evans „csúcslemezei” készültek tizenöt évvel korábban Scott LaFaro bőgőssel és Paul Motian dobossal. Mint Zigmund emlékezéseiből tudhatjuk, Evans sose próbált; amikor új tagot szerződtetett triójába, természetesnek vette, hogy az behatóan ismeri a stílusát és az együttes műsorprogramját. Zigmundnak ez akkoriban némi lámpalázat okozott, de a jelen lemez arról tanúskodik, hogy néhány hónap alatt sikerült alkalmazkodnia a zenekar két régi tagjához. Morellétől eltérő játéka pedig friss dinamikát vitt a trió játékába: villámgyorsan bánik az ütőkkel, nagyszerű a swingérzéke és ritmusfelfogása is szabadabb Morellénél. Dobolása úgy karakteres, hogy közben sosem tolakszik az előtérbe, Evanst remekül szolgálja ki. Hallhatóan Gomez is otthonosan érzi magát az új összeállításban és élvezi a Zigmund hozta friss energiát. A The Two Lonely People című Evans-kompozícióban például az új dobos sokkal merészebben díszít Morellnél, s míg a korábbi játékos a pergődobra fókuszál a számban, addig Zigmund a cineket is intenzívebben vonja be a társakkal való zenei párbeszédbe. Morell dobolása introvertáltabb; Zigmundé inkább megnyitja a korábban zárt szerzeményt.
Eddie Gomez a lemez felvétele idején már közel egy évtizede dolgozott együtt Evansszal. Bőgőzése ezen az albumon is ragyogó, rövid szólói ízlésesen lekerekítettek. A Nardisban vonóval szólózik, fanyar mellékízzel gazdagítva a darabot. Ismét egy Bill Evans-lemez, amely akárhányszor meghallgatható anélkül, hogy unnánk.
Craft Recordings, 2020
- Sareen Jurer
- Sugar Plum
- The Two Lonely People
- T. T. T. (Twelve Tone Tune)
- Quiet Now
- Up With The Lark
- How Deep Is The Ocean
- Blue Serge
- Nardis
Bill Evans - zongora
Eddie Gomez - bőgő
Eliot Zigmund - dob