Az előbbiekben említett meghatározás csak is a lemez javára írható, hiszen – legyünk őszinték – olykor, nem is ritkán, a bátran kísérletező, a progresszív törekvéseket támogató kiadó egyik-másik produkciójához bizony komoly odafigyelés szükségeltetik, nem könnyen emészthető művészettel látják el az igényes zenebarátokat. Ahogyan a hard bop fénykorában vájtfülű körökben beszéltünk Blue Note hangzásról vagy stílusról, úgy az elmúlt évtizedekben az ECM zenei világa is egy meghatározott irányzatot jelentett. Nos, Jorge Rossy lemeze kivétel is meg nem is, de máris előrebocsátom, hogy a recenzens véleménye szerint a legkiemelkedőbb ECM lemezek sorát gyarapítja.

Jorge Rossyról tudni kell, hogy az 1964-ben Barcelonában született katalán muzsikus a jazztörténet egyik legsokoldalúbb művésze. Elképesztő aktivitását négy hangszeren is volt módja megmutatni a világnak. Leginkább mint dobos és vibrafonos futott be, de trombitásként és zongoristaként is jelentős hangszeres muzsikus. Olyanokat is nehéz lenne a középgenerációs jazzelit képviselői között találni, akikkel nem játszott: Mark Turnertől Brad Mehldauig tart a fényes névsor. Emellett igen aktív a jazzoktatás területén is: Baselban részt vesz a Wolfgang Muthspiel által létrehozott oktatási intézmény munkájában. Az ő remek szimatját mutatja, hogy ott fedezte fel Juhász Marcit és például a 2017-es BJC koncertjén Marci volt a Jorge Rossy Vibes Quartet dobosa.

Nos, Rossy sem kerülhette el Manfred Eicher, az ECM vezetőjének figyelmét, aki ezt a remek lemezalbumot Rossy vibrafonjátéka és komponista vénája bemutatásának szentelte. A trió másik két tagjának kiválasztása egyfelől jól mutatja Rossy nyitottságát, hiszen Robert Landfermann, a kitűnő német bőgős nem tartozik a legismertebb zenészek közé, másfelől a dobos megválasztása (erre különösen kényes) nem véletlenül esett Jeff Ballardra, hiszen ő éppen Rossy-t követte annakidején a Brad Mehldau trióban.  

Ezúttal vibrafonjátékát csodálhatjuk meg, hiszen ezen a lemezen ezt a hangszert használja. Soundja számomra Gary Burton legkifinomultabb hangzásvilágát idézi. Miközben Lionel Hampton a swing és a korai modern jazz képviselője volt, Milt Jackson a bebop, későbben pedig Bobby Hutcherson és Stefon Harris játéka a hard bop világát jelentette a viszonylag ritkán használt instrumentumon, Gary Burton egy teljesen új, eredeti zenei stílust alakított ki hangszerén. Ez kevésbé perkusszív soundot eredményezett, amellyel olyan komplex elképzeléseket is megvalósíthatott, amelyeket korábban csak a zongoristák vagy a fúvósok tudtak elérni.  Nem véletlen, hogy nem vibrafonos elődöket nevezett meg inspiráló hatásként, hanem például Bill Evans-t. Sokan próbálkoztak ezen az úton haladni, és azok között, akik eredményesek is voltak említhetőek Dave Pike, Mike Mainieri és persze Jorge Rossy.  Hazai vonatkozásban pedig kétségtelenül Szaniszló Richárd tartozik eme iskola művelőinek sorába.

Rossy sokoldalúsága abban is megmutatkozik, hogy elsőrendű komponista is. Így aztán ez szinte szerzői lemez, hiszen egy kivétellel minden számot ő jegyez. A „kakukktojás” szerzője persze közeli zenész barátja, Chris Cheek amerikai szaxofonos. Mondani sem kell, hogy abba a „körbe” tartozik, amelybe Jorge Rossy is. Érdemes megemlíteni néhányukat: Mark Turner, Al Foster, Wolfgang Muthspiel, Danilo Perez, Peter Bernstein, Avishai Cohen, Joe Chambers, Brad Mehldau, Paquito D’Rivera vagy Seamus Blake.

A lemezen elhangzó darabok egyébként többnyire melankolikus, lassú számok egy rendkívül kifinomult hármas interpretációjában. Igazán kellemes hallgatnivaló, ezért is említettem már a bevezetőben, hogy kissé kilóg az ECM gyakorlatából, de ez inkább dicséret, mintsem kifogásolnivaló. (Nem csodálkoznék, ha ez a lemez az ECM legjobban fogyó albumai közé kerülne.)  Empatikus összjátékuk példaértékű a hasonló kamarajazz-formációk között. A mini-zenekar tagjai szabadon mozognak a darabok tolmácsolásában, hiszen nem hiányzik a spontaneitás még az olykor a gondos megkomponáltság jeleit mutató számok előadásából sem. Természetesen a lemezkészítés időkorlátja nem teszi lehetővé hosszú improvizációk kivitelezését, de mindenképpen meg kell említeni Jeff Ballard figyelemreméltó szereplését a kivételesen gyors tempójú „Maybe Tuesday”-ban, amely egyben a lemez leghosszabb (mintegy 8 perces) száma. Ugyancsak lendületes darab a „Vantana” is. A bőgős pedig a „Scilla e Cariddi” c. tétel bevezetőjében brillírozik. A „Stay There” c. 2015-ös lemezre lehet célzás az „S.T.”, ezen ugyanis már vibrafonosként mutatkozott be Rossy. Nekem személy szerint különösen a címadó, a „Puerta” tartozik a legkedvesebb számok közé, persze alighanem világosan kiderült már, hogy az egész album nagyon tetszik, és gyakran hallgattam meg a közelmúlt ünnepi időszakában.     

Végezetül ezúttal is elmondom azt a véleményemet, hogy számomra – kissé konzervatív veterán jazzrajongó lévén – örökre megfejthetetlen talány marad, hogy az utóbbi években már semmi információt nem kötnek a „fogyasztó” orrára a lemezkiadók és ebben az ECM élenjár. Tényleg csak halkan kérdem, hogy azelőtt a lemezeket kísérő bőséges „liner notes”-nak semmi értelme nem lett volna? És véleményemet akkor is fenntartom, ha a mai időkben az, aki igazán részletekre is kíváncsi, sok mindent „kinyomozhat” az interneten, kérdés, hogy veszi-e a fáradságot… Mindez persze semmit sem von le az album értékéből.

 ECM Records, 2021

1. Post-Catholic Waltz (Jorge Rossy)
2. Taínos (J.R.)
3. Adagio (J.R.)
4. Maybe Tuesday (J.R.)
5. Cargols (Chris Cheek)
6. Scilla e Cariddi (J.R.)
7. Puerta (J.R.)
8. S.T. (J.R.)
9. Ventana (J.R.)
10. Adios (J.R.)

Közreműködnek:

Jorge Rossy   vibrafon, marimba
Robert Landfermann    nagybőgő
Jeff Ballard   dobok, ütóhangszerek