Ugyanez a pianistákról is elmondható.

A kortárs jazz-zongorázást leginkább meghatározó egyéniségek sorra kidőltek a sorból: McCoy Tyner és Chick Corea meghalt, Keith Jarrett betegsége miatt visszavonult, Herbie Hancockot pedig jórészt lefoglalja a jazzdiplomácia. A felsoroltak közül Jarrett volt az egyetlen, aki elhallgatásáig hű maradt az ECM-hez; Corea utoljára 1985-ben publikált albumot a kiadónál (Septet), majd 2011-ben egyetlen kiadvány erejéig visszatért Münchenbe Stefano Bollani oldalán. Vagyis már rég nem volt a kiadó „recording artist”-jának nevezhető. Tyner és Hancock pedig tudvalevőleg sose kötődött Eicher cégéhez.

Az űr betöltendő. De kivel, kikkel? A kétségtelenül nagyszerű Marilyn Crispell már erősen korosodik (Jarrett korosztályába tartozik) és két, szintén nagyszerű triópartnere, Gary Peacock és Paul Motian nincs már köztünk. Az épp tíz esztendővel fiatalabb Myra Melford ízlése és vállalkozásai nehezen volnának beleilleszthetők az ECM-esztétikába. Shai Maestro ugyan utóbbi két lemezét az ECM-nél publikálta, de még viszonylag fiatal, csupán harmincnégy éves. Ilyen idős korában Jarrett főként az európai kvartettjével volt elfoglalva, és még négy évet kellett várni első Standards-albumáig. Pompás pianista szerencsére minden időkben sok akad Európában és Amerikában egyaránt, mégis talán elsősorban két muzsikus marad a mezőnyben, aki mind kivételes képességei, mind pedig az ECM-hez való kötődései okán igényt tarthat erre az űrbetöltő szerepre, mely várhatóan meghozza az illető művésznek a valódi világhírt, s mellesleg olyan nemzetközi tekintélyt, amit a tevékenységüket csakis Amerikára fókuszálók általában nem érhetnek el. E két pianista Craig Taborn, illetve a nála egy évvel fiatalabb Vijay Iyer, vagyis az a két muzsikus, aki 2018 márciusában kétzongorás koncertet adott a budapesti Zeneakadémián. E hangverseny később az ECM gondozásában jelent meg The Transitory Poems címmel.

Akit elkerült a Budapesten felvett koncertlemez és Taborn 2011-es Avenging Angel című szólóalbuma, viszont ismeri a zongoristát különböző zenekarokból (Roscoe Mitchell, James Carter, Tim Berne, Chris Potter), talán csodálkozik a választáson, mivel e formációkban Taborn „csak” kiváló kísérőnek mutatkozott, nem egyszer elektromos hangszereken, e felvételeiből nehezen lehetett következtetni a szenzációs szólistára, ahogy Jarrett ECM- és Atlantic-albumainak mestere se volt előre kalkulálható Charles Lloyd ifjú kísérőjének tevékenysége alapján. Azonban a két létező Taborn-szólólemez ismeretében aligha kétséges, hogy Manfred Eicher producer egy egészen rendkívüli zongoristát fedezett fel kiadója számára. Hogy képes lesz-e egyedül vagy Iyerrel együtt betölteni azt a bizonyos űrt, még nem tudni, arról is lehet vitatkozni, ez az űr egyáltalán betölthető-e, de magam úgy érzem, hogy a Shadow Play az európai jazz vezető kiadójának egyik legjelentősebb vállalkozása az utóbbi években. A 2011-es stúdiólemez után most hangverseny- improvizatőrként mutatkozik be a detroiti pianista, de olyan egyedi zenei univerzumot teremtve, amely még az ECM színvonalán is páratlannak hat. A Shadow Playt hallgatva bosszantóan vagy mulatságosan értetlennek tűnik egyes napilapok meghatározása, miszerint Taborn egy „piano recital”-t vett lemezre.

Craig Taborn újítóként szólaltatja meg hangszerét. Paradigmaváltónak talán túlzás lenne nevezni, de hallgatójának olyan érzése támad a Shadow Playt tanulmányozva, hogy a zongoristának sikerült újradefiniálnia a szólójátékot: az egyes darabok kiszámíthatatlanul áradnak és húzódnak vissza, mint egy öntörvényű folyam. Lírai finomságok váltakoznak elegáns passzázsokkal vagy energikus hangnyalábokkal. Élő szólózongora-lemezeken ritkán tapasztalható elementáris sodrása van a zenéjének, s ez a lemezhallgatót is magával ragadja, mintha tavaly márciusban ő is ott ült volna a Wiener Konzerthaus Mozart Termében, amikor a közönség füle hallatára megszületett e lemez. Bécsben Avenging Angel II-ként hirdették a hangversenyt, de a cím megtévesztő: az élő előadás maga a színtiszta, valóságos alkotás, ellentétben a stúdióalbumok ellenőrizhetetlenségével, az egyes számokat lekerekítő keverési/vágási technikáival. Taborn végig rendkívül kontrolláltan rögtönöz, lemezének egyik varázsa épp átgondoltság, szerkesztés és improvizáció példátlan szinergiájában rejlik. Hamar kiderül, hogy egy igazi virtuózt hallunk, de bravúrjai sosem csak technikaiak, kreatív fantáziája is azzá teszi.

Felteszem: kevés pianista kezdené műsorát a patinás bécsi koncertteremben egy olyan mélabús indítású darabbal, amilyen a Bird Templars. E rögtönzés a CD egyik legemlékezetesebb remeklése a maga tizenhét percével. Taborn mesterien építkezik egészen az apró csendig, majd a viharos erejű, rideg középrészig, hogy aztán ismét elnyugodjon. Megejtőek a „szvit” első részét domináló, szárnyverdesésre emlékeztető, a felső regiszterben játszott égi trillák, illetve harangszót idéző arpeggiók, miközben a bal kéz baljóslatú voicingokkal ellenpontoz. A nyitó darab a helyszínen komponálás egyik mesterpéldája is. A lassú, komor, ereszkedő dallam úgy kapcsolódik az ostinatós „madárzene” hömpölygéséhez, hogy közben minden irányba formálódik, tágul az épp keletkező kompozíció. A Bird Templars olyan művészi erővel létrehozott darab, hogy már-már megkomponáltnak hat, és ez az epikus konstrukció sokkal közelebbi rokonságban van klasszikus hagyományokkal, mint a jazzes megközelítéssel.

A nyitó darab tonális párja a címadó előadás. Itt egy közel tizenkilenc perces művel szembesülünk, mely a feszültségteremtés és a helyenként jazzes improvizáció nagyszerű példája. Ha valaki az elődök inspiráló hatását keresi benne, alighanem Cecil Taylorra gondolhat elsősorban, de hangsúlyozni kell, hogy ez az agresszív, „kakofón”, alaktalan hangtömbökből és aszimmetrikus groove-okból építkező, nagyrészt disszonáns avantgarde performansz a maga szinte mániákusan ismételgetett, harmóniailag „szálkás” balkezes figuráival nem épp a Taylor-hatás (vagy bárki másé) lepárlásának hat, ahhoz túlságosan eredeti.

A pianista repertoárjának megközelíthetőbb oldalait képviseli a Discordia Concors és a Concordia Discors páros. Szónikus játékok? Előbbit akár a kontrapunktok és a vegyes ütemezések szempontjából is lehetne elemezni, utóbbiban ismét felszínre tör a Tabornban megbúvó Cecil Taylor. Pedig a darab ábrándos vagy álmatag balladának indul. Változékony soundok és nekik megfelelő technikák jellemzik a két előadást, például a Discordia elején Taborn perkusszív stílusának fültanúi lehetünk, míg a Concordiaban a balladás kezdetet free hangfüggönyök, végül egy minimalista zárlat követi.

A Conspiracy of Things megint más világnak hat: itt nem Taylor, inkább régebbi mesterek, Thelonious Monk és/vagy Herbie Nichols lehet a viszonyítási pont. Mintha az Epistrophy szerzőjének egy témájára riffelne a mai zongorista, sőt talán még a stride-zongorázás kora is felidéződik. Az A Code with Spellst szintén mintha a csöndes kontempláció és a szenvedélyes pianisztikus retorika közti feszültség éltetné. E darabnak viszonylag tisztán érezhetők a jazzgyökerei.  

A záró Now in Hope könnyed bevezető melódiája alkalmi blue note-okon sarkallik, majd tánczenébe (strut) fordul. Később a groove folyékony rubatói tűnnek fel, s a darab vége felé súlyosodnak a harmóniák. Dallamos, meditatív, kifinomult befejezés, melyet viharos taps követ. 

A Shadow Plays, mint annyi más, napjainkban készült jazzalbum, felveti a „Mi a jazz?” kérdését. Craig Taborn lemeze kapcsán azért merül fel a kérdés, mert művészete pillanatnyi kategorizálásainknak sorra ellenáll. Maga a zongorista is jazz helyett „the black improvisational tradition”-t emleget zenéje kapcsán. Jelen albumot csak a könnyebb érthetőség kedvéért soroljuk tehát a jazzkategóriába. Skatulyázását tovább nehezíti, hogy se Cecil Taylor, se a Tabornnál sokkal kiszámíthatóbb és romantikusabb Jarrett nem elegendő támpont zenéje dekódolásához. Ráadásul előadásának egyes pillanatairól távolibb ősökre asszociálhatunk Debussytől Glassig és Ligetiig, másfelől pedig Andrew Hilltől Don Pullenig és Abdullah Ibrahimig. Mindegyik előd jelen van, de leginkább mégse, mert Taborn, mint jeleztem, túl eredeti ahhoz, hogy más mesterekkel emlegessük együtt. Ki tudja, honnan származik vonzódása a rallentando és az accelerando játék iránt? Vagy hogy miért oly fontos számára a repetíció, máskor pedig a szünetek, csendek, aztán a csillogó staccato akkordok. És hogy lassú, melodikus basszusmeneteinek honnan támad akkora érzelmi súlya.

A Shadow Plays nagy élmény, de igénybe is veszi hallgatóját, aki ritkán hallhat ilyen sok átgondoltan kihívó zenét egy alig másfél órás hangverseny alatt. 

ECM, 2021

1. Bird Templars
2. Discordia Concors
3. Conspiracy Of Things
4. Concordia Discors
5. A Code With Spells
6. Shadow Play
7. Now In Hope

Közreműködik: 

Craig Taborn: zongora