fbpx

Nemcsak elfogadható, de szerethető is // Ethan Iverson – Technically Acceptable

2024. máj. 25.

Hihetetlenül felgyorsult (jazz)világunkban a bőséges kínálat mellett már nem is olyan könnyű felidézni az idén január utolsó napján a Budapest Jazz Clubban elhangzott lemezbemutató koncertet, amely az Iverson Trio legújabb lemezét volt hivatott bemutatni egy koncertkörút révén.

Ethan Iverson – Technically Acceptable

Most magáról a mindenki által hozzáférhető korongról szólnék, már csak azért is, mert a dolog természetéből adódóan a koncerten több mint dupla annyi szám hangzott el, mint ami a lemezen található. Iverson triója ugyanis arról (is) nevezetes, hogy meglehetősen rövid számokból építi fel lemezeit és koncertjeit. A lemezen elhangzó számok terjedelme 2-3 perc, könnyed, fülbemászó dallamok, amelyeknek hosszabb „kifejtése” nagy élmény le(het)ne. Ezt meggyőzően bizonyította a koncert, ahol persze hosszabban hangzottak el a darabok. Sajnos a lemez alig haladja meg a ¾ órát!

Hogy ne szaporítsam a szót és ne kerüljünk ismétlésekbe elmondom, hogy ez év február 6-án jelent meg honlapunkon beszámolóm a BJC-ben január 31-én egy előadásban elhangzott lemezbemutató koncertről, a koncertajánló pedig január 22-én látott képernyőt. A mostanit megelőző – „Every Note is True” c. lemezről pedig „Az őszinteség muzsikája” címmel írtunk csaknem két éve.

Nem is a különleges természetű „fenegyerek” Iverson lenne a lemez „gazdája”, ha nem ő írta volna a rövid kísérő szöveget, amelyben minden számról közöl valami, számára fontosnak ítélt információt.  Ez annál inkább indokolt, hiszen szerzői lemezről beszélünk: a 13 tételből 11 saját szerzemény.  A frappáns indítás mindössze másfél percnyi(!) és – mint írja – egy még meg nem valósult tévé kvíz-show számára készült. A „Victory” a klasszikus Kansas City blues tipikus példája két és fél percben. Harmadikként a lemez címadó száma hangzik el, egy igazán „dögös” remekmű, nem véletlen, hogy a lemezbemutató koncert ezzel indult január 31-én! A lendületes „Ki vagy te igazán?”-ról csak annyit közöl, hogy Dexter Gordon tette fel ezt a kérdést… A Chicago-i stílust illusztrálja az erre utaló címmel felhangzó darab. Az „It’s Fine to Decline” ismét egy remek blues, nem is ír róla többet. A „The Way Things Are” nem más, mint a Serenity Prayer Iverson-i verziója. (Assisi Szt. Ferenc imája, a derűs nyugalomról, a békességről szól. Megtalálható a net-en.) Remek téma, igazi zenei gyöngyszem.

 Ezután következik a két „kakukktojás”, azaz két nem Iverson originál. A 70-es évek mindenki által dúdolt slágere – a Killing Me Softly with his Song – őszintén szólva élvezetes „viszonthallás”. Jómagam kifejezetten szeretem, amikor a „márkás” pop, rock vagy folk melódiákat, netán slágereket „jazzköntösbe” öltöztetik. Ki ne hallott volna Beatles vagy Sting stb. számokat jazzben?  Legyünk őszinték, igazán hatásosak, éppen úgy, mint akár a Nagy Amerikai Daloskönyv sztenderdjei. (Nem véletlen, hogy a Blue Note egész sorozatot adott ki, amelyben egy-egy albumra összegyűjtve a saját sorlemezeiken fellelhető népszerű Ray Charles, Beatles, Burt Bacharach, Stevie Wonder stb. dalok vezető jazz muzsikusok által felvett verzióit tették elérhetővé.)

Az egész lemezen egyetlen track van, ami nem nyerte meg tetszésemet, sőt nem is értem, hogy mit keres rajta… Ez az egyik legismertebb jazz sztenderd: Monk ’Round Midnight”-ja. Hát alighanem hallottam már vagy ötven változatban, de ez toronymagasan a legkevésbé tetszik. Duóban játssza Iverson egy Bob Schwimmer nevű úrral, aki a teremin nevű hangszert használja valami fülsértő tónussal, de még jó, hogy nem zenélő fűrészt.  (Ifjabb olvasóim biztosan nem is hallottak róla, hogy volt ilyen is.)  Számomra felfoghatatlan, hogy miért kell mindenáron valami meghökkentő. Megtudjuk Iversontól, hogy ez az első alkalom, amikor a teremin egy Blue Note lemezen felhangzik. (Reméljük, nem lesz folytatása…) Hála Istennek, hogy Horace Silver, Wayne Shorter, Freddie Hubbard vagy Herbie Hancock BN albumain még nem jutott eszükbe ez a „csemege”…  

 Egyébként a saját számok sorát az ugyancsak kitűnő „The Feeling is Mutual” zárja, ami jól fejezi ki a trió tagjai közötti közös „feeling” meglétét. Külön fejezet a lemez végén Iverson háromtételes „Piano Sonata”-ja. Mint a néhány sorból kiderül: hősünk ezúttal egy Amerikában szép karriert befutott ukrán zongoraművész, bizonyos Jegor Sevcsov (Yegor Shevtsov) előtt tiszteleg ezzel a szólózongora művel. A Lvov (éppen most Lviv, valaha Lemberg) városában született, kitűnően képzett zongoristával az ugyancsak sokoldalú Iverson a New York-i Mark Morris Dance Group számára készített projektek kapcsán találkozott, és – mint írja – segítette őt abban, hogy játéktechnikája a lemez címének megfelelően „Technically Acceptable” legyen.

Összefoglalva: remek hallgatnivaló, ismételt bizonyíték arra, hogy avatott kezekben a zongoratrió soha sem „megy ki a divatból”.

 

  ETHAN  IVERSON:  TECHNICALLY  ACCEPTABLE       BLUE NOTE   (Universal)

  1. Conundrum (1:31)
  2. Victory Is Assurede (Alla Breve)    (2:39)
  3. Technically Acceptable (4:18)
  4. Who Are You, Really? (3:25)
  5. The Chicago Style (2:37)
  6. It’s Fine to Decline ((2:58)
  7. The WayThings Are (3:50)
  8. Killing Me Softly with His Song (Charles Fox – Norman Gimbel)     (3:50)
  9. ’Round Midnight (Thelonious Monk – Cootie Williams)   (4:22)
  10. The Feelig Is Mutual (4:15)
  11. Piano Sonata: Allegro Moderato     (6:30)
  12. Piano Sonata: Andante     (4:10)
  13. Piano Sonata: Rondo     (4:42)

Minden szám szerzője Ethan Iverson, kivéve a 8 és 9. tételek.

 

Ethan Iverson   zongora
Thomas Morgan,   bőgő
Simon Willson,  bőgó  (csak 8 és 10)
Kush Abadey,   dobok
Vinnie Sperrazza,   dobok  (csak 8 és 10)
Bob Schwimmer,  theremin  (csak 9)

 

 

 

© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005