fbpx
Iván Csaba

Iván Csaba

Keszthelyen született, 1981 óta Győrben él. Középiskolai tanár és szabadúszó szakújságíró (témái: a zene, a színház és a film). A Magyar Rádió Győri Stúdiójában hat évig szerkesztette az Akkord című jazzmagazint. Interjúi, koncertbeszámolói és lemezkritikái jelentek meg.
Fontosabb jazz témájú publikációi:
2014: Legyen nekünk jazz! – esszé, a Nemzetközi Jazz Nap pályázatának 1. díját nyerte
2015: Jazztérkép című kötet (szerzői kiadás)
2018: A jazz szerepe a Mediawave fesztivál győri időszakában 1991-2009. – tanulmány, a Magyar Jazzkutatási Társaság felkérésére írta, megjelent a konferencia kötetében

„Nem számít, hol vagy, kivel játszol, mit értél el, soha ne legyél elégedett. Ha túl magabiztos vagy, akkor valami nincs rendben.”

Készült néhány emlékezetes film még az elmúlt század vége felé, amit a jazz miatt érdemes megnézni. A „Mo’ Better Blues” például pont ilyen. 90-ben készült, nem a jazz-biopic vonalba illeszkedik, de valódi jazzmozi. Spike Lee jegyzi a forgatót és a rendezést is, sőt amolyan fekete Woody Allenként az egyik fontos karaktert is ő játssza a filmben.

Aki már látta a filmet, tudja, a cím egy szójáték, Aretha Franklint elkísérte egész életében a gyerekkorában ráragadt becenév. Aki már látta a filmet, azt is tudja, hogy nem szabad 145 perces filmet csinálni egy csodálni való istenáldotta tehetségről sem. Mert egyszerűen nem praktikus. Liesl Tommy debütáló rendezőként túl nagy fába vágja a fejszéjét, amikor Aretha Fraklin egész életét el akarta mesélni a mozijában.

Ha ezt a kérdést este a Harlemben szegezi nekünk valaki, Martin Scorsese Taxisofőrje juthat az eszünkbe. Ha Joel Ross teszi fel, akkor is van benne provokáció. Aki a friss szelekre kíváncsi, melyek megmozgatták a levegőt New York újra nyitó klubjaiban, azoknak ajánlom ezt az albumot. Mikor áprilisban a MagyarJazz lemezajánlójában felvázoltam a Juilliardon végzett induló ifjú jazzerek koncepcióját a zenéről Immanuel Wilkins Omega albuma ürügyén, megemlítettem chicagói születésű, Brooklynban élő Rosst is a megújulás központi figurájaként.

Szerencsés voltam, hogy a július 14-én kezdődő négy napos fesztivál első három napján sikerült az esti koncertekre eljutnom. A fesztiváloknak is megvan a maga kémiája, ami újra és újra visszahozza a zenészeket és a közönséget is. A boglári rendezvény vegyésze, szíve, lelke, fő szervezője Szalai Tünde. Jósoltak vihart, tornádót, de ő mosolyogva mindig azt mondta: „Nem lesz gond, Gyula velünk van”. Az idei programot ugyanis a haláláig minden fesztiválon fellépő Babos Gyulának dedikálták.

A Müpa a hazai koncertélet szentélye. A kapunyitás előtti pánikra a „pszichológusuk” a jazzkedvelőknek is megtalálta a leghatásosabb ellenszert. Emlékszem, egy éve pont erre a koncertre készültem (tavaly július 6-án lett volna). Klasszis fellépőket hívtak tehát. Ez valójában nem egy produkció, ők a jazz egészét, múltját és jelenét egyszerre reprezentálják. New York válogatott zenészeiről van szó.

Szerencsénkre a BMC Records profiljának az egyik legkarakteresebb területe a kortárs kamarajazz. A kivételezett helyzetnek köszönhetően a trend kiváló képviselői gyakran járnak nálunk, a stúdióban felvett anyagok pedig élőben meghallgathatók az Opus Jazz Club koncertjein. Száz éve egy szalonba bejutni kiváltság volt, ahol a művelt és jó ízlésű elit társasági szórakoztatásáról az őket invitáló vendéglátók gondoskodtak, aminek fontos része volt a kamarakoncertek megrendezése is. Ma ehhez csak a most újra nyitó klubokba kell bejutni, ha épp nincs teltház. Előbbi tágas nappalikban zajlott, utóbbi földszinti kis térben, ezért a zenében praktikusan a duó vagy trió formáció jöhet szóba, legfeljebb a quartet. Ennek már anno komoly kottairodalma is volt. A kamarazene személyessége kis térben hat igazán.

Billie Holiday élete két szóval leírható: szép és szörnyű. Most ráadásul egy speciális dupla ajánlót olvasnak ennek kapcsán, mert egyszerre szeretném felhívni a figyelmüket egy filmre és egy lemezre.

Legutóbb a Dresch Quartet Árnyékban albumát ajánlottam itt, most a Fonónál megjelent másik gyűjtemény – ha úgy tetszik a Dresch Enciklopédia második kötete – következik az Ongaku. Pár éve Cserfőn egy présházban üldögélve mesélt Dresch Mihály egy koncert előtti arról, hogy jutott el az ősi magyar zene és a jazz szintéziséhez. (Akinek van kedve utánakeresni, szerkesztett változatát elolvashatja a Győri Műhely 2004/1-es számában).

Hogy mi a jazz blues gitározás lényege, azt nem csak tanítja növendékeinek Fenyves Márk, de meg is mutatja a most megjelent anyagban. Legutóbb a Don’t Miss the Band album ürügyén 2020. július elején írtam róluk a MagyarJazz-nek. Nem véletlenül használom a talányos anyag szót, mert ez nem lemez (a lemezgyárak és stúdiók is alapjáratra kapcsoltak a járvány idején). 2021. márc. 19-én rögzítettek egy online koncertet a Jókai Klubban, és ez jelent most meg a megosztókon. Sőt a YouTube-ra is felkerült egy szűk órás változat.

1. oldal / 6