Tigran Hamasyan három évesen csak úgy, szülei Beatles lemezei hallgatása közben kezdett zongorázni, tehetségére felfigyelve ékszerész édesapja és ruhatervező édesanyja hat évesen zeneiskolába íratta. A család pár év múlva szülővárosából, az örményországi Gyumriból a fővárosba, Jerevánba költözött, és a tíz éves Tigran már arról álmodozott, hogy egy, a heavy metal extrém, agresszívabb, eszeveszetten gyorsabb tempójú leágazásaként jellemzett thrash metal együttes gitárosa lesz. Hazai kritikusainak egy része szerint jobban tette volna, ha megvalósítja gyerekkori álmait, viszont arra ők is elismerően rábólintottak, hogy az 1987-ben születet, immár 35 éves Hamasyan komoly technikai tudással rendelkezik. Ehhez az alapokat, a New York-ot is megjárt örmény zongorista, Vahag Hayrapetyantól tanulta meg, akinek mestere a tavaly elhunyt Barry Harris volt. Ezekből az alapokból kiindulva kezdte tinédzserkorában a helyi népi dallamokat is beépítve kialakítani sokak által enyhén szólva furcsának tartott hangját. Ez a hang tovább gazdagodott, mikor 16 éves korában családjával Los Angelesbe költözött.

Számos versenyt nyert, melyek közül a 2003-as Montreux-i Jazzfesztivál és a 2006-os Thelonious Monk Institute of Jazz fiatal tehetségei között elnyert első díjai a legértékesebbek. A Los Angeles és Jereván között ingázó Hamasyan 18 évesen vette fel első albumát, a „World Passion”-t, az idén áprilisban a Nonesuch Records gondozásában megjelent „StandArts” a tizenegyedik.

Több jazzmuzsikus pályafutása kezdetén mielőtt saját szerzeményeit játszaná, a „Great American Songbook” repertoárból válogat, Tigran Hamasyan azonban, a kivételekhez tartozva az ellenkező irányból érkezett az amerikai standard feldolgozásokhoz. Eddig többnyire saját kompozícióit játszotta, amelyekre az örmény népzene és bizonyos mértékig a progresszív rock „matekos” ága is erősen hatott, improvizációi gyakran tartalmaztak a közel-keleti/délnyugat-ázsiai hagyományok skáláira épülő díszítéseket. A StandArt ahogy játékosan rendhagyó címe is jelzi, veretes standard számok mesteri boncolgatása és újrafogalmazása. Hamasyan megtartva a kompozíciók esszenciáját, kortárs felfogásban játszik, a maga sajátos módján tiszteleg a „Broadway to bebop” időszak jelentős szerzői, Elmo Hope, Richard Rodgers, Charlie Parker, Jerome Kern, Sigmund Romberg, Axel Stordahl - Paul Weston szerzőpáros és David Raksin emlékének.

A 9 dalt tartalmazó projektet 2021 tavaszán vették fel Los Angelesben, melyek közül egy, az „Invasion During an Operetta" a trió és a két számban is közreműködő trombitás, Ambrose Akinmusire közös alkotása. Az albumot a „De-Dah”, a kitűnő zongorista Elmo Hope, akinek híres all stars sessionjein John Coltrane is többször játszott, egy Clifford Brown által az 50-es években híressé vált hard-bop slágere nyitja. A hangokkal jócskán telirakott darab után, az „I Didn't What Time It Was" valamivel békésebb vizekre visz, de Hamasyan könyörtelenül kalapálja itt is a dallamot, ami persze ízlés dolga, ki hogy szereti. Az újraharmonizált „All the Things You Are" egy lágyan hömpölygő, Mark Turnerrel készült duett szemlélődő, álmodozó hangulatában meggyőződhetünk, tud ő a témán könnyedén átsodródva, finom billentéssel is játszani. A "Big Foot" fordulatos, hirtelen tempóváltásai közepette Joshua Redman csodás, az altszaxofonos Parkert idéző tenorszaxofonját hallhatjuk. Két, újra vendég nélkül, trióval felvett standard, a „When a Woman Loves a Man”, a Bill Evans trión nevelkedett kissé konzervatívabb és a folyamatosan változó tempójú „Softly, as in a Morning Sunrise”, akár a kissé nyitottabb Chick Corea táborban is értő fülekre találhat. Bár egy vaktesztre kíváncsi lennék, na nem zongorista barátaimon próbálva, de máris következett a Hamasyan és Akinmusire meghitt duójában játszott „I Should Care”, a leginkább Chet Baker feldolgozásában ismert standard az album talán egyik legvisszafogottabb és legnagyszerűbb zenéje. Az összeolvadó és egymásba folyó hangok után Akinmusire második vendégjátéka, melyben a trió minden tagjával szerzőként is részt vett, a nemcsak hangzásában, hanem valóban kortárs műként született, „Invasion During an Operetta” már újabb, az absztrakciónak szabad teret adó improvizációs hengerrel indul, de akit ez nem rettent el és van türelme másfél percet várni, akár a béke szigetére is megérkezhet. Jutalmul David Raskin balladája, a "Laura" utolsóként még újabb lendületet véve, ritmikus orgiát, eksztázist varázsol.

 Tigran Hamasyan az előző albumokhoz képest másik útra lépett, ez a találóan StandArt címen megjelent album bemutatja, tud friss interpretációt hozni az ismerős darabokba, improvizációi a dallamok hangulata köré épülnek. A huszadik századi „Great American Songbook”, soha ki nem nyomtatott, közmegegyezésen alakult és bővült tartalmának időtlenségét bizonyítja, hogy a kortárs jazz-zenészek még mindig az egyik legnagyobb kihívásnak tekintik feldolgozásukat, és a kottákban ránk maradtakat csak nagyon kevesek tudják friss tartalommal újszerűvé varázsolni.

Nonesuch Records/Magneoton, 2022

1. De-Dah (Elmo Hope)
2. I Didn't Know What Time It Was (Lorenz Hart / Richard Rodgers)
3. All the Things You Are (Oscar Hammerstein II / Jerome Kern)
4. Big Foot (Charlie Parker)
5. When a Woman Loves a Man (Bernie Hanighen / Gordon Jenkins / John Mercer)
6. Softly, as in a Morning Sunrise (Oscar Hammerstein II / Sigmund Romberg)
7. I Should Care (Sammy Cahn / Axel Stordahl / Paul Weston)
8. Invasion During an Operetta (Ambrose Akinmusire / Matt Brewer / Justin Brown / Tigran Hamasyan)
9. Laura (John Mercer / David Raksin)

Tigran Hamasyan – zongora
Matt Brewer – bőgő
Justin Brown – dob
Ambrose Akinmusire - trombita (7, 8)
Joshua Redman - tenorszaxofon (4)
Mark Turner - tenorszaxofon (3)