Azt hiszem, talán egyetlen Krall-album sem kapott még ennyire ellentmondásos, rajongó vagy épp fanyalgó kritikákat, mint ez a furcsa sorsú és eredetű felvételsor, melynek címadó dala egy csodás Bob Dylan-nóta feldolgozása. Talán egyszer sem beszélt maga az előadó és egyszersmind egyik producer annyit a lemezkészítés körülményeiről, mint éppen ennek az albumnak az esetében, melynek  másik producere, a legendás Tommy LiPuma a megjelenéskor már három éve halott volt. Talán egyetlen jazz-album sem fejezte még ki ennyire pontosan a karanténban töltött hetek-hónapok érzéseit, melankóliáját, szorongását és mégis-akarását, mint ez az összeállítás, melynek minden darabja jóval a karantén előtt készült. Amolyan furcsa, noktürn-szerű „sentimental journey”, hogy Doris Day 1944-es slágerét idézzem.