Amikor a fenti címet merő véletlenségből leírtam, viccesnek találtam, mert a magyar szöveggel csak arra akartam célozni, hogy a tenorkirállyal már többször sikerült „hazai pályán” is találkozni, az angol szöveg pedig a lemez címe. Összeolvasva viszont olyan, mintha a régi ismerős a csillagokról tért volna vissza…
Örömmel látjuk, hogy a jazzvilág nem feledkezett meg a műfaj történetének egyik legjelentősebb figurájáról, és születésének 100. évfordulójára több olyan lemezt jelentettek meg, amely vagy csak részben, vagy egyáltalán nem került eddig kiadásra.
Ma kevesekről beszélnek annyit londoni jazzkörökben, mint erről a harmincegy éves rasztahajú, guyanai anyától és angol-trinidadi apától származó szaxofonos-fuvolista lányról, aki korosztályának sok jazzistájához hasonlóan újrafogalmazza a műfaj jelentését. Fél évszázaddal ezelőtt sokan még vadul tiltakoztak volna zenéjének jazz-besorolása ellen. Márpedig napjainkban Nubya Garciát (teljes nevén Nubya Nyasha Garciát) tekintik Binker Golding és Shabaka Hutchings mellett a fiatal brit jazzszaxofonos triumvirátus harmadik tagjának.
A magamfajta jazzveteránok évtizedekkel ezelőtt nemcsak azt gondolták lehetetlennek, hogy egy – a nyugati világban megjelent lemez, film, regény stb. – szinte egyidőben lehessen elérhető a Duna-Tisza közén, mint a világ szerencsésebb felén, hanem az előadóművészek itteni fellépését még annál is inkább. Szerencsére mindez már a múlté... A mai fiatal generáció ezt nem is igen érti. Jó nekik.
A fiatal középkorú (1981-ben született) olasz gitáros, Fabrizio Savino semmi kétséget sem hagy afelől, hogy legújabb lemezét egy mitológiai alapjelképnek, a kelő napnak szentelte, s mint maga a zenész nyilatkozza, a kelő nap gazdag metafizikai tartalmából is kiváltképp az újjászületés motívuma ragadta meg a fantáziáját, ahogy ezt az album második felvételének címe is jelzi.
A második lemezénél tartó huszonnégy esztendős, Philadelphiában élő altszaxofonos nemcsak virtuóz stílusművész, hanem miközben kortárs jazzt játszik, szokásos kvartettjével sok szállal kötődik a jazz régi hagyományaihoz is.
Ha lefogadjuk azt a művészetfilozófiai tézist, hogy egy alkotás, ha nem is tükrözi feltétlenül a valóságot, de mindenképpen alapvető kapcsolatban áll vele, akkor érteni fogjuk a két lengyel muzsikus, Hania Rani és Dobrawa Czocher „Inner Symphonies” című lemezét.
John Scofield kiadott egy szóló albumot az ECM kiadónál. Tizenhárom dal van a lemezen, mindegyiket az Ibanez elektromos gitárjával, Fender erősítőjével vette fel egy Boomerang looper pedál segítségével, otthon a pandémia alatt. Gyönyörű lemez. A megjelenés napján kétszer is végighallgattam, és amikor megkaptam a CD-t akkor is, és persze azóta is, például most jógázás közben mielőtt leültem megírni az ajánlómat. Persze mindez érthető, hiszen Scofield rajongó vagyok.
„Sok jazzmuzsikus Los Angelesbe megy kényelmesebb életet keresni, aztán abbahagyja a zenélést” mondta egyszer nem minden él nélkül Sonny Rollins. Bolla Gábor már fiatalon a keresztútnál a nehezebbet és kockázatosabbat választotta - előbb Koppenhágába, később Münchenbe költözött – és most pont ennek köszönheti, hogy mára ott szerepel Európa jelentős és karakteres tenor- és szopránszaxofonosainak térképén.
Az amerikai jazz szaksajtónak vannak dédelgetett kedvencei, akiknek minden megmozdulása hozsannázó sajtóra számíthat. Ők azok, akik a Grammy-díjakat és az egyetemi katedrákat kapják. Ők azok, akik a zenélés és oktatás mellett mindig harcolnak valamiért: világbékéért, az x nép felszabadításáért a gyarmati uralom alól, vagy ha másért nem, hát a rendőri túlkapások ellen az egykori vadnyugathoz tartozó Rattlesnake Countyban. A kedvencek mindig humanisták: nyilatkozataik és egyes szerzeményeik arról szólnak, hogy a kábítószerek rosszat tesznek az egészségnek, de az emberiség egy szép napon békében él majd. Kézen fogják egymást, és bizakodón tekintenek a távolban pislákoló csillagokra.
Úgy sejtem, az ortodox lemezgyűjtők egyikét-másikát idegesítik a formára osztályozhatatlan-besorolhatatlan különlegességek: nem lehet az ilyeneket a rend megbontása nélkül a többi LP/CD közé tenni, az oldalukon nem virít előadónév és lemezcím, tehát valami megfelelő helyet kell találni nekik, lehetőleg nem túl messze a lemezpolc(ok)tól, s ez nem mindig könnyű. Marad a bosszúság, a szokatlan alakú szerzemény kerülgetése, ide-oda pakolása. Más zenehallgatók (magamat is közéjük sorolom) inkább szórakoztatónak tartják a formai idioszinkráziákat: eredeti és szellemes ötletnek találtam például, amikor 2006-ban a Grencsó Istvánnal megerősített Noiz Orchestra egy cipzárral ellátott játékmaci hasába rejtette el Film Development című kiadványát.
Ötvenöt évvel a tenorszaxofonos halála után se vitatható, hogy zenéjének és személyének egyedülálló kultusza van. Kultikus tisztelete korántsem csupán a kiemelkedő muzsikusnak szól; a jazz történetében páratlan kanonizáció csak részben esztétikai természetű. Zenéje, különös tekintettel utolsó éveinek alkotásaira, vallásos áhitat tárgya is. Szerzeményeinek és előadásainak spirituális ereje magyarázza, miért lett a negyvenéves korában meghalt muzsikus a San Francisco-i St. John William Coltrane African Orthodox Church védőszentje.
A neves trombitás mögött igazán hosszú és termékeny pálya áll, amiről bárki meggyőződhet, ha csak kicsit is utánanéz a neten. Volt ideje rá, hiszen jóval túl van a nyolcvanon, de rendkívül aktív ma is. Hogy ki mindenkivel játszott azt is könnyű számba venni a róla szóló információhalmazban. Éppen ezért (is) érdekes, hogy tőle – az utóbbi évtizedekben nem megszokott módon – új albumát kizárólag honfitársaival, azaz „talján” művészekkel készítette.
Nagy érdeklődéssel hallgattam meg a fekete amerikai énekesnő lemezét. Különlegessége nemcsak abban rejlik, hogy az 1962(!)-ben elhunyt Dinah Washington „reinkarnációjának” tűnik, de a számok felében a mai technika segítségével Melanie Charles együtt szerepelhet a jazztörténet olyan díváival, mint Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan, Betty Carter, és akire egész habitusával hajaz: Dinah Washingtonnal.
H | K | Sze | Cs | P | Szo | V |
---|---|---|---|---|---|---|
8
| ||||||