Gyászolunk.
Csendben, befelé fordulva, ahogy most ő is tenné, ha közülünk valaki...
Néha mégis indulatosak leszünk, hogy lehet ez, ilyen fiatalon, pont ő, így... Uram, hogy történhetett ez meg?
Megnyugszunk, emlékek, töredékek:
egy fiatal srác, aki tanácsot kér... együtt játszunk... itthon, külföldön, lemezfelvételen... pedig nincs is állandó közös zenekarunk... csak tervek, füstbe mentek.
S mégis, legjobb barátai, kollégái gyásza az enyém is - egy rendkívüli muzsikus hagyott itt minket, de talán mégsem maradtunk árván: hátrahagyott hangjai fülünkben bongnak-csengnek.
Hogy lesz ezután? Muzsikust, bőgőst még csak-csak lel az ember, de olyat mint ő volt, igaz, őszinte, tiszta Embert, hm... vajon merre?
Azt mondják, ilyenkor a szavak nem segítenek, nekem mégis, de csak ezek:
Reményik Sándor: Végrendelet
Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.
Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.
Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.
Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.
A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.
Fotó: Sztraka Ferenc