Az indulás még 2018 áprilisában történt Miles Davis Kind of Blue c. albumának felidézésével, amit számos jazzkritikus minden idők legjobb jazzlemezének kiáltott ki. De azt, hogy ez a műfaj mit is adott a zenei világnak, azt éppen a sorozat mutatja be, anélkül, hogy sommás ítéleteket alkotnánk. Ugyanis – és ez az, ami igazán dicséretes – a legkülönfélébb produkciók kerülnek sorra, az Art Blakey albumoktól Coltrane Love Supreme-jéig! S mi több, bátran idézik az 50-es 60-as évek gazdag termését is, mint pl. a részemről ajánlott Here and Now (Art Farmer-Benny Golson) albumot 1962-ből.
Az ezúttal bemutatott album még korábbi volt. A kiemelkedő trombitás, Harry „Sweets” Edisonnak a tenorszaxofon zseniális mesterével, Lester Younggal készített albuma, amelyet két session alkalmával rögzítettek 1956-ban és 57-ben New Yorkban, ill. Los Angelesben két ritmusszekcióval (amelyben még olyan ikonok is játszottak, mint Oscar Peterson, Ray Brown vagy Louis Bellson). És hogy a nem kevésbé legendás producer és impresszárió, Norman Granz milyen mennyiségű felvételt készített az olyan kiemelkedő hangszeresekkel, mint amilyen a Prezident becenévre hallgató Lester Young volt, az elképesztő tény, hogy csak a Verve számára készült, és Young nevén jegyzett stúdió LP-k száma 21 (!) volt, amit aztán nyolc CD-n adtak ki egy antológiában. Nos, ezek egyike a Going for Myself c. lemez, amelynek felidézése kedden este történt a teltházas Opusban.
A sorozat „spiritusz rektora”, Fekete-Kovács Kornél, mint azt az Edison szerepét alakító Korb Attila elmondta, „igazoltan hiányzott”. Még egy változás volt a megszokottakhoz képest: Barcza Horváth Józsefet a nem kevésbé kiváló bőgős, Orbán Gyuri helyettesítette. A másik fúvós szólista Ávéd János volt, aki – ahogyan az albumon is Lester Young – nemcsak tenorszaxofonon, de több számban klarinéton játszott. Mint mindig, Cseke Gábor zongorázott, Csízi László dobolt és utoljára, de (tényleg) nem utolsósorban Komjáti Áron gitározott. Őt azért emelném ki, mert a nagyzenekarban nem élvezhetjük igazán remek játékát, és a „lemezbemutatók” esetében is csak akkor szerepelhet, amikor az eredeti formációban is volt gitár. (Idén, március 14-én a Wes Montgomery centenárium alkalmából Áron mutathatta be a „The Incredible Jazz Guitar of Wes Montgomery” c. album anyagát Cseke Gábor, Barcza-Horváth József és Csízi László társaságában!)
Szerencsére a „Verve-korszakban” a szextettekben gyakran nem három fúvós volt, hanem csak kettő, viszont a zongoratriót gitáros „erősítette”: többnyire Herb Ellis vagy Barney Kessel. Így aztán ezúttal is úgymond „szükség volt” gitárosra, mondanom sem kell, hogy fenomenális szólókkal kápráztatott el minket Áron. Ugyanis a gitár a rock korszak hozadékaként soha nem látott rangot kapott a jazzben is /főleg a fúzió területén/, de azt a csodás szerepet, amit a nagy gitárosok Herb Ellis, Barney Kessel, Wes Montgomery, Kenny Burrell vagy Joe Pass képviseltek, csaknem elmosta az idő. Ennek kapcsán mondanám el, hogy a jazz nem George Benson, Mike Stern, John McLaughlin, Pat Metheny, (csak a gitárosoknál maradva) fellépésével kezdődött, mint azt a sajnálatosan kevésbé tájékozott fiatalok gondolhatják. Ezért (is) rendkívül értékelendő a MAO „missziós” munkája.
A megszokott gyakorlat szerint a számokat az eredeti lemezen található sorrendben szokták interpretálni, ezúttal eltértek ettől, de talán még jobb volt a kilenc szám ilyetén való interpretálása. További érdekesség volt, hogy számos alkalommal a lemez bemutatása részben vagy egészben az első félidőben megtörténik, a második szettre legfeljebb egy-két szám marad, és/vagy kompletten az illető művész más lemezeiről idéznek. Ezúttal olyan terjedelmes szólóimprovizációk hangzottak el, hogy mindössze az utolsó szám – Lester Young saját kompozíciója, a Lester Leaps In volt „idegen anyag”. A zenekarvezető szerepét betöltő Korb Attila nemcsak szellemesen, de humorosan is konferált, egyúttal sok érdekes információt is megosztva a lelkes hallgatósággal. Még azt is megtudhattuk, hogy Edison a „Sweets” becenevet éppen Lester Youngtól kapta.
Az előadás a lemez első Flic c. számával indult, amelyet éppen az album számára írt Oscar Peterson és Lester Young. Ha létezik a műfaj aranykorát képviselő, remekül szvingelő és mindenki által befogadható jazz, akkor ez igazi fundamentuma volt az estnek. A folytatás a Gershwin fivérek sztenderdje volt (Our Love Here to Stay). Mindkét számban szordínóval játszott Attila (már csak azért is, mert Edisonnak is ez volt a gyengéje), de ahogyan saját maga is elmondta, nem igazán szereti ezt a megoldást. És valóban Lester Waldorf Blues-ában már olyan vérbő trombitaszólót kaptunk, ami a Norman Granz jam sessionök hangulatát idézte. De ez mondható el a többi zenész szólóiról is, mert mindenki, (a tenoros, a gitáros, a zongorista, a bőgő és szolidabban a dobos is) terjedelmes játékban mutathatta meg tudását. Gitár introval indult Harry Warren dala, majd a tenor után ismét csodás gitárszólót hallhattunk, ami azért nagy öröm, mert Áron „soulful” soundja és játéka (számomra) a jazzgitár legkiemelkedőbb korszakát idézi. Az Ellington zenekar örökbecsű darabja, a Perdido lendületes előadása zárta az első szettet, fenomenális fúvós szólókkal és ismét emlékezetes gitárjátékkal.
A második félidő a Happy Birthday hangjaival kezdődött: Korb Attila trombitája a zenekar lelkes kíséretével köszöntötte fel a születésnapját ünneplő Csízi Lacit. Aztán a lemezen játszó három muzsikusnak (Edison, Peterson, Young) ugyancsak az album számára komponált darabja, a St. Tropez következett, amely az akkoriban oly’ divatos fürdőhelyről kapta a címét. A mindenki által kedvelt Sunday-ban szédítő trombitajátéka mellett, Attila még el is énekelte Julie Styne szövegét, amivel azt a hagyományt illusztrálta, hogy a korai időkben a legtöbb trombitás dalra fakadt, Louis Armstrongtól Louis Prima-ig és Roy Eldridge-ig. Ekkor már csak a ballada egyveleg volt hátra a lemez „anyagából”. A Ghost-ot a trombita, a Waterfront-ot a tenor idézte. Mivel a nyolc szám terjedelmes előadása sem töltötte ki a műsoridőt, még sorra került Lester Young egyik legismertebb produkciója, a Lester Leaps In, amit egész élete során számtalanszor előadott, és lemezen is több „letétben” hallható. Nos, ezzel zárült a szédületes, forró hangulatú és nagy sikerű MAO-est. Mindenről képtelenség beszámolni, mert bizony hosszasan lehetne elemezni még Cseke Gabi mindenkor briliáns szereplését, Orbán Gyurinak általam csak „vehemensnek” titulált – minden formációban fenomenális – bőgőjátékát és nem utolsósorban a születésnapos Csízi Lacit, aki olyan értelemben is a „trió” tagja, hogy számos felállásban találkozhatunk vele, és mindenütt a produkció igazi motorja. Nos, ezért kell jazzkoncertekre járni, hogy az ember „képben lehessen” a műfaj hazai élvonalának a világszínvonalat képviselő muzsikusairól!!!
I. félidő
- Flic (Oscar Peterson-Lester Young)
- Our Love Is Here to Stay (George Gershwin-Ira Gershwin)
- Waldorf Blues (Lester Young)
- You’re Getting to Be a Habit with Me (Harry Warren- Al Dubin)
- Perdido (Juan Tizol-Ervin Drake)
II. félidő
- Tropez (Harry „Sweets” Edison- Oscar Peterson- Lester Young)
- Sunday (Chester Conn- Julie Styne-Benny Krueger-Ned Miller)
- Ballad Medley:
A Ghost of a Chance (Victor Young-Ned Washington-Bing Crosby)
I Cover the Waterfront (Johnny Green-Edward Heyman) - Lester Leaps In (Lester Young)
Közreműködtek:
Korb Attila trombita, ének
Ávéd János tenorszaxofon, klarinét
Komjáti Áron gitár
Cseke Gábor zongora
Orbán György bőgő
Csízi László dob
Opus Jazz Club, 2023. október 10.
Fotó: Csíkos Gábor (köszönet a szuper fotókért!)