Budapesten született 1936-ban, egyszerű belvárosi családban, átélte a háborút és ösztönös érdeklődéssel fordult a zene felé, hat évesen gitárt kapott karácsonyra. Olyannyira autodidakta volt, hogy mindössze három hetet(!) töltött a hangszer megismerésével Vagyóczky Jenőnél. Minden alkalmat megragadott, hogy az éledező „könnyűzenei világba” bekapcsolódhasson, játszott mindenkivel, aki akkor a fővárosban számított. Még az 1955-ben forgatott „Egy pikoló világos” c. játékfilmben, és néhány hanglemezfelvételen is feltűnt. Ebben a vonatkozásban a legfontosabb talán az volt, hogy 56 nyarán a magyar származású amerikai konzul lemezfelvételeket készített az akkori idők vezető hazai jazzmuzsikusaival, így létrejött az ismeretség Ernst Naggyal, aki aztán segítette a novemberben elmenekült Szabó család Amerikába jutását. A felvételek pedig eljutottak Amerika Hangja Music USA adásának vezetőjéhez, Willis Conoverhez és 1956. november 23-án (a forradalom kitörésének egy hónapos jubileumán) adásba is kerültek.
Ennek dacára nem könnyen indult pályája, de összekuporgatott pénzén egy év múlva mégis a bostoni Berklee zeneiskola tanulója lett, sőt 1958 nyarán a Newport-i jazzfesztivál nemzetközi ifjúsági együttesében – természetesen minden hivatalos hozzájárulás nélkül – képviselhette hazáját. Ekkor ismerkedett meg Chico Hamiltonnal, de az emberi és művészi szimpátia ellenére még éveket kellett várni a folytatásra. Aztán jazztörténeti fontosságúvá váló öt év következett számos koncerttel és lemezalbumokkal. Közben az ehhez a körhöz tartozó Charles Lloyd együtteseivel is dolgozott. A „szakma” elismerése sem maradt el, mert a Down Beat magazin 1964-es kritikusi szavazásán a „Nagyobb elismerést érdemlő művészek” között a gitárosok kategóriájában, holtversenyben két emigráns magyar lett az első: Szabó Gábor és Zoller Attila! Nem csoda, hogy 1966-ban megszületett első – saját nevén megjelent lemeze – a „Gypsy ’66”. Nem lehet célunk a fényes pálya minden aspektusát itt felsorolni, hiszen az alig negyedszázad hatalmas életművet hozott létre. Üstökösként tűnt fel és így is hunyt ki, a magyar zene Petőfije volt. Bátran mondhatjuk ezt, hiszen soha sem felejtette el szülőhazáját, a szépséges magyar dallamvilágot. „Dreams” című albumán például három számban is magyar zenét játszik: a Tiszán innen, Dunán túl…, a Csak egy kislány van a világon… és Kodály Háry János-parafrázis dallamát. A „Mizrab” c. lemezén az „A csitári hegyek alatt” a „Small World” albumán pedig az „Akácos út”-ra játszott gitárfantáziája hallható. Tehette ezt annál is inkább, mert ő mondta ki azt az akkoriban nagy feltűnést, de mondhatnánk botrányt okozó szentenciát, amit a Down Beat 1967 októberében címlapon hozott Gábor fotójával: „Az a jazz, amit ismertünk, meghalt”. Pedig igaza volt, ő lett a később oly’ divatossá és elismertté váló fúziós- és etno-jazz előfutára. Elsők között ismerte fel, hogy a különböző népek, így saját hazájának zenei kultúráját is beépítheti művészetébe. Így aztán a latin zene felé történő nyitása mellett sokféle hatást integrált játékába az indiai rágáktól az arab dallamokig.
Először 1974-ben látogatott haza csaknem inkognitóban. A fáma szerint először a Marczibányi téri művelődési házban játszott, ahol persze jóformán azt sem tudták, hogy ki ő, pedig akkor már vitathatatlanul világsztár volt. A rendszer így büntette a külföldön karriert befutott művészeket, pontosabban az itt élőket, akik „kalandvágyból” itthon maradtak. A korábbi barátok: Kovács Gyula, Ruttka Ferenc és a mindig tevőlegesen aktív Deseő Csaba (aki akkor még csak lemezei révén ismerte) álltak mellé és szerveztek fellépési lehetőségeket számára. Azért a tévé is megmozdult és a Rádió 6-os stúdiójában rendeztek egy zártkörű koncertet, amely nemcsak hangfelvétel volt, de filmre is került. Négy évvel később aztán a Hilton báltermében rendezett „gálakoncerten” már ott tolongott körülötte az egész hazai „könnyűzenei elit”, egy részük biztosan fel sem fogta, hogy mi is áll eme kitűnő hazánkfia mögött.
Sajnos akkor már mindössze három éve volt hátra, ami inkább mélyrepülésnek mondható, mintsem szárnyalásnak. Magyar sors… Voltak ugyan tervei, de abban a fizikai és mentális állapotban már megvalósíthatatlannak bizonyultak. Gábor az alkohol és a kábítószerek rabja volt, zaklatott élete, az egyébként is hajszolt zenész-hívatás és a magánéleti problémák már a 70-es évek elejétől kikezdték egészségét. Ráadásul egy kedves, egyszerű, jószívű és barátságos személyiség volt, akit könnyű volt átverni és meggyötörni. Istenadta tehetsége egyébként nemcsak a hangszeres játékban, de a komponálásban is megnyilvánult. Azt meg különösen kevesen tudják, hogy kifejezetten tehetséges képzőművész is volt, hiszen itthon a képző- és iparművészeti gimnáziumban érettségizett 1954-ben, mégpedig Gyémánt László Kossuth-díjas festőművésszel együtt. Amerikában a „Spellbinder” és a „Jazz Raga” c. saját albumain fel is használták Gábor festményeit.
Édesanyjával együtt egyszerű sírban nyugszik – az általa oly’ nagyra tartott Bartókkal és Kodállyal egy temetőben – Farkasréten. (36/2 parcella 1. sor, 22. sírhely) Aki arra jár, gyújtson egy mécsest az emlékére. Én gyakran megteszem, szombaton is így lesz!
Nem véletlen, hogy a Magyar Jazz Szövetség róla nevezte el az 1992-ben – a jazzmuzsikusok számára – alapított életműdíját, amelyet minden évben egy olyan művésznek ítélnek oda, aki több évtizedes munkájával érdemelte ki a szakma és a közönség elismerését.
Szerdán este meghitt megemlékezés volt az Opus Jazz Clubban, ahol Gyárfás István triója (Oláh Zoltán bőgő, Cseh Balázs dob) Szabó kompozíciókat, az általa is kedvelt magyar dallamokat és amerikai standardeket játszott, Deseő Csaba pedig Gáborral kapcsolatos személyes élményeiről mesélt. (A koncertről a közeljövőben olvashatnak honlapunkon!)
A megemlékezés nem lenne teljes egy fontos könyv megemlítése nélkül. Libisch Károly jazztörténész évtizedek óta foglalkozik Szabó Gábor életművével. Már 1993-ban publikált egy szerényebb könyvet, de az utóbbi évek technikai lehetőségei még nagyobb arányú kutatómunkát tettek lehetővé, így tavaly megjelenhetett a „Feketére festve – Szabó Gábor gitárművész új bio-diszkográfiája” c. grandiózus kötet.
És annak illusztrálására, hogy Szabó Gábor művészetének hatása mennyire élő ma is: most jelent meg egy olasz jazzkutató, bizonyos Stefano Orlando Puracchio monográfiája „Gabor Szabo – Il jazzista dimenticato” (Szabó Gábor – A felejthetetlen jazz muzsikus) címmel , egyelőre csak olasz nyelven.
Budapest, 1936. március 8. –
Budapest, 1982. február 26.