1958-ban születtem Budapesten. Magyar-történelem szakos tanári oklevelet szereztem. Az ELTE BTK-n zenei/irodalmi témából, Wagner Nibelung-tetralógiájából írtam a szakdolgozatomat. Az egyetem után, a 80-as években újságíróként dolgoztam a Revue de Hongrie/Hungarian Digest nevű, franciául és angolul megjelenő lapnál, majd a Kortárs versrovatánál. Közben megvédtem doktori disszertációmat is magyar irodalomtörténetből (1987). A 90-es évek első felében elsősorban filmkritikákat írtam. A Gramofon megjelenése óta foglalkozom rendszeresebben jazzkritika-írással. Mintegy harminc kötetnyi műfordításom jelent meg. Négy könyvet írtam jazzről: A rögtönzés művészete (2014), Tommy Vig (2016), Jazz – a szenvedély nyelve (2018) és Készíts salátát (2019, megjelenés előtt).
Jon Batiste-ot nem idén jelölték először Grammy-díjra. Nem aprózták el a dolgot – rögtön tizenegy ajánlást kapott, ebből nyolcat nemrégiben megjelent We Are című lemeze kapcsán. Maga a jelölések magas száma is sokat elárul a lemez és az előadó jelentőségéről (csak egyetlen alkalommal fordult elő a történelem során, hogy valaki ennél is több Grammy-nominációt kapott), de azt is érdemes figyelembe venni, hogy a kategóriák milyen széles skáláját fogják át e jelölések a jazztől az R&B-ig és tovább. Az az egyáltalán nem mellékes adat szintén föltűnhet a kritikusnak, hogy Verve-előadót még soha nem javasolták ennyiféle kategóriában Grammyre.
Közhelyesen azt mondhatjuk, minden jó zene helytáll önmagáért, az általa kiváltott elbűvöltségnek és megrendülésnek nincs szüksége zenén túli kiegészítő információkra ahhoz, hogy megvalósuljon. Az életrajzi adatok és a komponálás körülményeinek ismerete a legtöbbször nélkülözhető tudás az esztétikai befogadásban.
Néhány hónapja Jakob Bro legutóbbi lemezéről írva hoztam szóba az ECM-nél észlelhető művész-utánpótlási hiátust, illetve azt, hogy „egy olyan modernista, vagyis a jazz és a posztjazz tipikusan mai megnyilvánulásaira érzékeny kiadó, mint amilyen Manfred Eicheré, úgy tűnik, mind kevésbé lehet meg a label esztétikáját pregnánsan kifejező gitáros nélkül.”
A Blue Note lemez új kiadványa kiválóan alkalmas régi viták feltámasztására: meddig tekinthető egy előadás puszta feldolgozásnak és mettől számít kreatív új zenének? Milyen legyen a jó átdolgozás: hűséges az eredetihez, vagy épp fordítva, alaposan térjen el attól? Továbbá: mi különbözteti meg a jazz eltemetett vagy már mások által felszínre hozott kincseit alapanyagnak használó úttörő albumokat az egyszerű kompilációktól? Mit jelent az autenticitás a mai jazzben? S ha ezeket a problémákat valakinek sikerült végre tisztáznia magában, ott van még az az állandóan újra felbukkanó kérdés, jó irányba tart-e a mai jazz, illetve a legalább ennyire megosztó másik felvetés: a rap, a drum’n’bass, a hip hop, a downtempo/trip hop, a kortárs R&B, valamint a smooth jazz, a nu jazz, a world music, az electronica és a különböző lounge zenék korában érdemes-e még egyáltalán egy műfaj határairól beszélni, s ha igen, hol tanácsos meghúzni azokat.
A gender szó társadalmi/nyelvi értelemben jelent nemet, szemben a sexszel, amely biológiai fogalom. A modern egyetemeken oktatott Gender Studies a társadalomtudományok egyik legfiatalabbika, mely többek között azt vizsgálja, mennyiben adekvát az ember fogalmi rendszerének az az eleme, hogy a nemeket polaritásként, illetve természeti dichotómiaként kezelje. A feminista álláspont minden efféle megkülönböztetést tévedésnek minősít. Rámutat továbbá, hogy a nők társadalmi megítélését napjainkban is erősen meghatározzák a jellegzetesen a férfiuralmat tükröző intézményrendszerek által támogatott sztereotípiák, és a civilizációnkban tapasztalható nőimádat mögött szintén a női fétisek iránti maszkulin rajongás bújik meg. (Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvéből adunk közre részleteket. - a szerk.)
A gender szó társadalmi/nyelvi értelemben jelent nemet, szemben a sexszel, amely biológiai fogalom. A modern egyetemeken oktatott Gender Studies a társadalomtudományok egyik legfiatalabbika, mely többek között azt vizsgálja, mennyiben adekvát az ember fogalmi rendszerének az az eleme, hogy a nemeket polaritásként, illetve természeti dichotómiaként kezelje. A feminista álláspont minden efféle megkülönböztetést tévedésnek minősít. Rámutat továbbá, hogy a nők társadalmi megítélését napjainkban is erősen meghatározzák a jellegzetesen a férfiuralmat tükröző intézményrendszerek által támogatott sztereotípiák, és a civilizációnkban tapasztalható nőimádat mögött szintén a női fétisek iránti maszkulin rajongás bújik meg. (Máté J. György: Készíts salátát (Jazz, történet, kritika) című könyvéből adunk közre részleteket. - a szerk.)
Jazzkritikus kollégám és régi barátom nemrégiben ugyanezen az oldalon fejtette ki, Pengő Csaba szólólemeze kapcsán, hogy „Nem túl gyakoriak a jazz világában a bőgős vagy basszusgitáros szólólemezek. Ezer oka van ennek, de legfőképpen az, hogy a bőgőnek és a basszusgitárnak társas közegre, partnerekre van szüksége, ez mindkét hangszer jellegéből és alapvető funkciójából is következik.”
Amikor néhány éve egy barátom Tommy Viggel nagyjából egykorú édesanyja hírül vette, hogy készülünk a BJC-be a magyar-amerikai zeneszerző és muzsikus koncertjére, felragyogott a szeme: hiszen ő több mint hetven esztendővel ezelőtt hallotta élőben dobolni a kis virtuózt, és ennyi év távlatából se tudja feledni a nagy élményt…
Az ír-német O’Farrill-család a modern amerikai jazzlegendák egyike: az apa, Chico O’Farrill (1921-2001) Kubában született, s egész életében az afro-kubai jazz népszerűsítésén dolgozott.
Amikor néhány héttel ezelőtt Dudás Lajos ismét villámlátogatást tett szülőhazájában, és zenéjének barátaival találkozott a Háló Közösségi és Kulturális Központban, röviden az S4-ben, a hangszerét a hotelszobájában hagyta. Élő koncert helyett ezúttal Jazz im Subway című, 2001-ben a kölni Subway jazzklubban rögzített hangversenyfilmjét vetítették le két részletben, közötte pedig Deseő Csaba beszélgetett régi barátjával és muzsikustársával.
H | K | Sze | Cs | P | Szo | V |
---|---|---|---|---|---|---|
4
Dátum :
2024. jún. 4.
| ||||||