Ne lopj!

   A művészet minden ága idővel modorossá válhat, bevált kliséket utánoz - vagyis lop. (Kleon tíz éve megjelent alapműve e témában a Steal Like an Artist). Míg be nem toppannak a lázadó avantgárdok, akik felkavarják az állóvizet. Akadtak a jazz világában is időszakok, mikor igazi újdonság kevés akadt. Hallgatva az akkor készült felvételeket, masszívan déjà vu érzésünk lehet, vagy a populáris zenével népszerűség és eladhatóság kedvéért hozott kompromisszumot nem toleráljuk szívesen.
   Akkor mindig felbukkan egy tehetség teljes fegyverzetben, a modernkori jazzmitológia hőse, aki magától értetődő természetességgel tér vissza ősi elvekhez, és kezd másként játszani. Félretolja a megalkuvás és kompromisszum őrt álló kidobó embereit, és „berúgja a szalon ajtaját”. Pont ezt tette most egy 22 éves szaxofonos Immanuel Wilkins. A Blue Note legújabb aranyhala Philadelphiából úszott fel New Yorkba 2015-ben, elvégezte a Juilliardot. Lubickolt az iskola hat tagú a capella szaxofonkórusában, a kortárs kamarajazz formációkban, de rendhagyó trió hangzással is kísérletezett, saját quartetjével kipróbálhatta komponálási és hangszerelési ötleteit. A fiatalok törzsklubja a járvány előtt Manhattan szívében, a keleti 27. utcában a Vasalóház közelében található The Jazz Standard lett. A koncerteken megszólalt az, ami manapság az igazi mainstream. Felbukkant néhány eredeti fazon, jórészt a Juilliardon végeztek, és pont azt tették, mint anno minden bop-zenész, mikor ráunt a táncolható swingre.
   2020-ban el is nyerte LetterOne Rising Stars díját, amivel Amerika legtehetségesebb fiatal jazz-zenészét díjazzák. Meg lehet hallgatni a Juilliardon pályatárs Joel Ross vibrafonos Gato’s Gift című albumán is, mit tudnak a fiatal titánok. Már épp kopogtattak a jelentősebb fesztiválok kapuján, mikor megérkezett a pandémia, de biztos, hogy ők lesznek a következő évek legkeresettebb fellépői, ha végre vége lesz a virtuális koncerteknek. Jól jelzi ezt a nem clickbait-ben utazó All About Jazz sommás véleménye: „A jazz jövője olyan zenészek kezében van, mint Wilkins.”

   Ne ölj!

   Két dolog teszi különlegessé az albumot. Az egyik megértéséhez elég egy fontos kérdést feltenni: a 21. század második évtizedében miért zenél valaki? A 9/11 idején a jazz-zenészek egy emberként tettek hitet Amerika szellemisége mellett. George Floyd tragikus halála vagy a Capitolium „ostroma” azonban törésvonalakat eredményezett, amire ki-ki vérmérséklete szerint megrendülten vagy felháborodottan reagált. El akarták mondani a zenészek is véleményüket az amerikai jelenkor történéseiről. Mivel a közönség véleménye is végletes, érzelmileg szélsőséges, így a The Jazz Standards-ben is nyers, vad, intenzív zene szólt. Wilkins kompozíciói (a lemezen mind az ő szerzeménye) Amerika történelmének fekete nézőpontját teszik érthetővé. Hangzásában megidézve hozzá Coltrane-t és Ornette Colemant, támaszkodva a bebop hagyományaira, zenei koncepcióban és technikájában pedig Kenny Garrett és Gary Bartz juthat eszünkbe, és mivel modern altosról van szó Sonny Simmons és Arthur Blythe.
   Az album két karakteres részre tagolható. A „Warriors” harcos polgárjogi indulója nyitja az egyiket, ahogy kell, nyersen és intenzíven. Az identitás karcos megfogalmazása: ne nézegessetek elfüggönyözött szobákban andalító régi filmeket - ez a valóság. Botrányos atrocitásokra utal az album első felében a „Ferguson - An American Tradition” (egy fegyvertelen tinédzser 2014-es lelövésére reagál, amit nem követett vádemelés). Innen érthető a futballsztárokat azóta is „térdre kényszerítő” eset, George Floyd meggyilkolására, ami elindította a BLM mozgalmat. Az egy amerikai hagyomány alcím szerepel egy másik tragikus történést felidéző kompozíció címében is: „Mary Turner - An American Tradition”, ami szintén egy gyalázatos botrány megéneklése (egy terhes fekete nőt, Mary Turnert Georgiában 1918-ban meglincselt a tömeg). A kompozíció dramaturgiája tökéletesen követi a menekülési kísérletet, a második felében pedig az extatikus szaxofonszóló, a zaklatott zongorafutamok és a viharos dobkitörések a tragédiát. Aki elfogadja javaslatomat, úgy hallgatja a dalt, mintha egy lassított film peregne előtte, ahol épp megrendítő esemény szemtanúja volt a szereplőkkel együtt: még nem ocsúdtak fel a sokk alól, hitetlenkedő tekintetek, az agresszió utáni döbbenet pillanata, hogy aztán kitörjön az elemi erejű reakció. Ezt az intenzív pillanatot közvetíti a zene.
   Az NPR Music Tiny Desk sorozatában, aminek egyik havi tematikája a Fekete Történelem volt, nem véletlenül játszott ezekből Wilkins. Olyasmit állít ő, amire első pillantásra felkapjuk a fejünket: a jazz reagálhat a közösség történéseire. Sőt, szerinte minden műfajnál jobban és hatásosabban tud reagálni. Ehhez persze bátorság kell, a nyíltság a felelősség felvállalása. Amerika pulzusán tartja az ujját.

   Ne hazudj (más becsületében kárt ne tégy)!

   A téma tehát szokatlanul szókimondó, a zene intenzíven nyers és koncentrációt kíván, ezért okosan oldani kell a stresszt: ilyen funkciója van az első tematikus egységben a líraibb és balladisztikus „Dreamer”-nek (amit a fekete író, tanár és aktivista, James Weldon Johnson „A déli álmodozó" című versének egyik sora inspirált: "Imádok ülni egyedül, álmodni, álmodni, és álmodni ...") és ez a funkciója a „Grace and Mercy”-nek is.
   A második tematikus egység alapja 2013-ban született a Juilliardon. Egy négy tételes szvit, ami hatásosan illusztrálja Wilkins sokrétű zenei érdeklődését. Indításként a meditatív „The Key”, majd a táncbetét, a „Saudade”, a lemez egyik legérettebb kompozíciója, a kiállítás harmadik darabja egy hangulatos tájkép: az „ Eulogy”, a végére pedig következik a dobpergéssel indított „Guarded Heart” szép tónusú altszólammal, töredezett zongorafutamokkal, száguldó bőgő ellenpontokkal. A fináléhoz illő összegezés a címadó dal, az „Omega” a végén, nálam a lemez legjobb felvétele. Coltrane érett spiritualitását hordozza, könnyed természetességgel követik egymást komplex akkordváltások, mindez lélegzetelállító tempóban.

   Ne kívánd felebarátod házát, házastársát!

   A záró tételből is látható, mennyire tudatosan szerkesztett album ez. Megmutatja a szaxofonos azt a különleges harmóniát, ami a becsület és a hitelesség hitvallása, ami a barátság, a család és a közösség tiszteletére épül. Érett és izgalmas bemutatkozó zenei anyag virtuóz és briliáns technikai könnyedséggel interpretálva.
   Az elmúlt év legfontosabb lemezeit taglaló listák élén ott a helye. Aki invitálásomnak engedve meghallgatja, egyet fog érteni vele. És várjuk a folytatást. Reméljük, hogy nem lesznek tragikus események, amire reflektálni kell, de marad még bőven olyan fontos elv és érték, ami hitelesebb, ha a fiatalok mondanak róla véleményt. Tudjuk, a kísértésnek sokkal könnyebb akkor szigorú tekintettel ellenállni, mikor már nincs. Mivel a parancsolatokat követve írtam meg az ajánlót, ezért az utolsó is onnan származik, felvetve egy fontos dilemmát. Mit tegyen egy fiatal, ha felebarátja felesége hosszasan és fürkészőn tekint rá? Erre a kérdésre már a következő lemezen keressék a választ.

Immanuel Wilkins – Omega
Kiadó: Blue Note (katalógusszám: 0894797)
Megjelenés: 2020. július 10.
Időtartam: 63 perc

Felvételek:

1.  Warriors
2. Ferguson - An American Tradition
3. The Dreamer
4. Mary Turner - An American Tradition
5. Grace and Mercy
6. Part 1. the Key
7. Part 2. Saudade
8. Part 3. Eulogy
9. Part 4. Guarded Heart
10. Omega

Zenészek:

Immanuel Wilkins, altszaxofon
Micah Thomas, zongora
Daryl Johns, nagybőgő
Kweku Sumbry, dob