Lényegesen kevesebb mondható el a főleg Argentínában és Uruguayban népszerű, a tangózenekarokból (orquesta típica) elmaradhatatlan bandoneón, a harmonikával csupán rokon hangszer és a jazz viszonyáról. A koncertina továbbfejlesztéseként a 19. század közepén megjelent aerofon, kezdetben hatvannyolc hangú instrumentum valamikor a századfordulón jutott el és vált népszerű hangszerré Dél-Amerikában. Nevét feltalálójáról, Heinrich Bandról kapta. Míg a latin népzenében és modern műzenében (Astor Piazzolla) sok helyen megtalálható, ismereteim szerint a jazzben kevéssé vált elterjedté „ez a csodálatos hangszer” (Vörös Eszter), úgy is mondhatjuk, hogy miközben a világzenében mind népszerűbb, és mesterkurzusokat is tartanak róla virtuóz megszólaltatói, egyetlen számottevő jazzmesterét ismerjük az argentin Dino Saluzzi személyében, aki maga is a modern latin-amerikai komponisták egyike, de vitathatatlan, hogy bizonyos felvételei a „jazz” kategóriába sorolhatók, s nem feltétlenül azok a lemezei a legjazzesebbek, melyeket a nevével leginkább egybeforrt ECM kiadónál publikált. Jellemzően kamarajazzt játszik, főként trióban. Ebben a stílusban több emlékezetes produkciója megemlíthető, így a Dauner-Saluzzi-Mariano hármas One Night in ’88 című albuma, az Anthony Cox és Dave Friedman közreműködésével készült Rios (1995), illetve a szintén Wolfgang Daunerrel és Charlie Marianoval felvett Pas de trois (2000).   

         Saluzzi a 80-as évek elejétől készít lemezfelvételeket az ECM gondozásában. A müncheni kiadónál felvett több korai szólólemeze, például a Kultrum (1983) arról győzte meg hallgatóit, hogy még a kevéssé ismert népi hangszerek is jól hasznosíthatók más műfajokban. Kezdeti bandoneón-szólólemezei alapozták meg hírnevét a hazáján kívül. Hogy Saluzzi kezében a bandoneón igazi jazzhangszerré tud válni, azt a fentebb említett triólemezeken kívül többek között a Jon Christensen dobossal felvett duója (2005) igazolta. Máig vissza-visszatér régi kiadójához, s idén ismét arra szánta el magát, több mint harminc év után, hogy újabb bandoneón-monológjaiból tegyen közzé kilencet. A Buenos Aires-i Saluzzi Music Studioban tavaly nyáron rögzített anyag, mely végül a Hajnalok címet kapta, mind a virtuóz játékot méltányló kollégák és szakemberek, mind pedig elsősorban a zene lírizmusát nagyra tartó közönség igényeit kielégíti. Igaz e muzsikára a lírai jelző még akkor is, ha Saluzzi voltaképp történeteket mond el hangszerén, vagyis zenei elbeszélő. Ennek talán legmegindítóbb példája a Don Caye - Variations on the Work of Cayetano Saluzzi – a muzsikus apjának dedikált zenei emlékmű. Nem túlzás nosztalgialemeznek nevezni az Alborest: szinte valamennyi előadás a tovaröppenő időről szól egy nyolcvanöt éves bölcs muzsikus nézőpontjából.

         Saluzzi ma is kalandos természet, aki szívesen maga mögött hagyja hazája jól ismert tangóhagyományait, hogy hangszerével újabb területeket fedezzen fel. Részint stilárisan, részint lelki értelemben.

         A mindig emelkedett művészi atmoszférába az olvasó Saluzzi emlékei is beleférnek: a Según me cuenta la vida – Milonga a nagy novellista Jorge Luis Borgesre és a régi tangóklubokra emlékezik egy paian hangján. Két további darabot az albumon José Hernández tizenkilencedik századi író elbeszélő költeménye, A gaucho Martin Fierro ihletett. Minden elismerésünk mellett hozzá kell tennünk: ez a lemez várhatóan nem az átlag jazzrajongót, sokkal inkább a világzene hívőit és a harmonika hangjának szerelmeseit hozza majd lázba.

ECM, 2020

1. ADIÓS MAESTRO KANCHELI
2. AUSENCIAS
3. SEGÚN ME CUENTA LA VIDA - MILONGA
4. ÍNTIMO
5. LA CRUZ DEL SUR (2DA CADENCIA)
6. ÉCUYÈRE
7. FICCIÓN
8. DON CAYE – VARIACIONES SOBRE OBRA DE CAYETANO SALUZZI
9. OFRENDA - TOCATA

Közreműködik: 

Dino Saluzzi - bandoneón