fbpx

Kajgün – Daogoad

2022. április 03.

Van Kafkának 1917-ből egy örökbecsű reflexiója arról, hogy leopárdok törnek be egy szentélybe, és az utolsó cseppig kiisszák a vizet az áldozati korsókból. A hívők (nyilván) elképednek vagy felháborodnak. Az eset még jó néhányszor megismétlődik, míg végül elfogadottá válik, majd része lesz a szentélyben szokásos ceremóniának.

Ha sokat morfondírozunk rajta, e kóanszerű, illetve a hászid példázatokra hajazó töredékről kiderül, hogy abszurditása mély realizmust rejteget – életünk egyik alapsémája van belefoglalva néhány sorba. Például a művészet fejlődésének allegóriájaként is olvashatjuk a parabolát: ami kezdetben megrökönyödést vált ki és közbotrányként emlegetik, az idővel része lesz a tradíciónak, szinte észrevétlenül kanonizálódik.

Nagy vonalakban ugyanez történt a beboppal, később pedig a free jazz „szelídebb” képviselőivel. A fehér műanyag altszaxofonjával, később pedig trombitájával és hegedűjével sok kollégája és rengeteg konzervatív (értsd: az új kezdeményezésekre süket) hallgató szemében kóklernek, imposztornak, jobb esetben zenebohócnak tekintett Ornette Coleman igazi jazztekintélyként hajtotta örök álomra a fejét. Élete végén Sonny Rollinsszal közösen lépett színpadra, márpedig ez a kitüntetés nem sok muzsikusnak jár ki.

Néhány évtizeddel ezelőtt a jazzkritikus még bosszankodott, amikor nem az elvárásainak megfelelő stílusú zene szólalt meg a CD-n. Majd eljött az az idő is, amikor már annyi kevert műfajú lemez készült, hogy közhellyé vált a kritikusi megfigyelés, miszerint a jazzlemezen valami olyan szól, amit bajosan lehetne jazznek nevezni. Napjainkban már az számít ritkaságnak, ha egy jazzlemezen „vegytiszta” jazz csendül fel. Ma a műfaji határok olyannyira áthelyeződtek vagy elmosódtak, hogy inkább arra kell figyelnie a bírálónak, hogyan él a műfajkeverés divatjával a lemezen hallható előadó.

A Kajgün fiatal együttes, egy bemutatkozó EP-t követően 2022 elejére készültek el első nagylemezükkel, így hát szinte természetes, hogy generációjuk bizonyos ízlésvilágai találkoznak a játékukban. Ők magukat „pszichedelikus jazz-metál zenekar”-ként aposztrofálják, de a hallgató a jellemzően hosszú, akár tíz percet is meghaladó előadásokban world-dub groove-okat és posztpunk fordulatokat is észlelhet, máshol space-rock, electronic-rock és progressive-rock különleges ötvözeteit fedezheti fel, Czimmermann András (szaxofon, fafúvósok, szintetizátorok) játéka pedig valóban jazz-pecsétet üt a számokra, de nem a „free jazz rides a groove” zenék, sokkal inkább a 70-es évek eleji Soft Machine értelmében, de persze az angol zenekarhoz képest nagyon másképp. Vannak közelebbi rokonai is a Kajgünnek, legalábbis amennyire ezt a más generációhoz tartozó, s ezért igen behatárolt ismeretekkel rendelkező kritikus meg tudja állapítani. Ám ezek a Soft Machine-nál lényegesen kevésbé ismertek hazánkban. Közéjük tartozik Matthew Silberman vagy a Richard Pinhas-Yoshida Tatsuya duó, illetve a náluk nagyobb nevű Derek Bailey, aki Mirakle című lemezén játszik kicsit hasonlót Jamaaladeen Tacuma és Calvin Weston harmolodic funksterek társaságában.

A Daogoad-ot nem ismerő zenehallgató a „metál” szó olvastán azt gondolhatja, a magyar együttes igazi zúzós fémzenét játszik, amibe ügyesen becsempésznek egy szaxofonhangot is egzotikus fűszernek.

Szó sincs róla!

A Kajgün, noha teljesen az improvizatív zene mellett kötelezte el magát, vagyis nincsenek előre megírt/megbeszélt témáik, végig erősen kontrollálja az előadásokat, azt a benyomást keltve, hogy itt bizony mégiscsak megállapodott előre ebben-abban a négy muzsikus. Akár így volt, akár nem, csak dicsérni lehet e fegyelmezettséget: már első hallásra is nyilvánvalónak tetszik, hogy ezek a „szerzemények”, vagyis a stúdióban spontán kialakult, voltaképp önmagukat komponáló művek a kvartett reflexivitása nélkül összeomlanának vagy legalábbis elvesztenék világosnak tűnő struktúrájukat. A metál helyett tehát szerencsésebb volna a pszichedelikus szóra tenni a hangsúlyt. Az agresszivitás, a diszharmónia, a nyaktörő tempók és több más metálzenei jellegzetesség hiányzik a Kajgünből, mely inkább a lassú és középtempójú darabokat szereti, melyekben fontos szerep jut a harmóniának, az ellenpontozásnak és az ismétlésnek. Tóth Ádám (teremin, elektromos hegedű, effektek) és Söptei Balázs (gitár) ugyan gyakran alkalmaz torzítókat, s nem mindig könnyű eldönteni, épp melyikük játszik, a fúvós hangszerek viszont többnyire tisztán kivehető sounddal szólnak, mégis hangszín, hangmagasság és artikuláció apró, de kitartó variációival mindhárman (Mesterházy Győző (dob) hathatós támogatásával) egy transzzene irányába terelik az előadásokat. Míg a Maorey Suh Raawb és az Alaiyenna közelebb áll a „metál” világához, s erős benne a pszichedelikus-repetitív vagy a hipnotikus-monoton, a számok egyes pontjain indusztriális jelleg, a két belső számban nagyobb szerep jut a jazzes elemeknek. A lemez leghosszabb előadása, a Dhao Neyr Kouxmala elején basszusklarinétot (vagy annak imitációját) hallunk, és néhány pillanatig úgy tűnik, minimalista zörejzene alakul majd ki a fülünk hallatára, helyette azonban ismét egy hipnotikus ritmikájú, néhol keleties (egy-egy pillanatig mintha szitár szólna) groove zúdul ránk, melyhez hasonlót külföldiek is sajnálatosan ritkán játszanak. Ez a szám talán Jah Wobble és Evan Parker kiváló közös albumának (Passage to Hades) világához áll a legközelebb.

A Ptahfraw Nowmuuzban megint felerősödik a hangok/zajok szétszálazhatatlansága, s a „zúzás” alatt szóló fafúvós (talán tárogató) egy épp eléggé kivehető melódiával ellenpontozza az ipari hangzást. A „szemcsés” hangú szaxofon természetesebb hangszerpárnak tűnik a gitár és a hegedű mellett ebben a kozmikus hangvilágban. Csak sajnálhatjuk, hogy a szaxofonos nem kísérletezett egzotikus fúvós hangszerekkel. A Kajgün zenéjéhez kifejezetten izgalmas lenne olyan hangszereket társítani, mint a kambodzsai nád duda, az indiai nadhaswaram és shehnai, a japán gagaku, az indián taquara klarinét vagy a koreai tang-p'iri oboa.  

Az együttes egyik első kritikusa úgy fogalmazott, hogy “Olyan pszichedelikus utazást kapunk, ami testet és az elmét is egy teljesen más síkra helyezi.”. Ilyen zenei élmény is könnyen elképzelhető a Daogoad-ot hallgatva, de ha a test-lélek síkváltása nem is következik be, nem mindennapi, különleges élmény vár mindazokra, akik időt szánnak erre az érdemeiben nem első Kajgün-albumra.  

 

Szerzői kiadás, 2022 

 

  1. Maorey Suh Raawb
  2. Dhao Neyr Kouxmala
  3. Ptahfraw Nowmuuz
  4. Alaiyenna

 

Közreműködik: 

Söptei Balázs: gitár
Tóth Ádám: teremin, elektromos hegedű, effektek
Mesterházy Győző: dob
Czimmermann András: szaxofon, fafúvósok, szintetizátorok

 

 

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
22
23
24
27
28
29
30
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005